Ha azt akarod, hogy a másik értékeljen valamit, amit addig nem: vedd el tőle, tiltsd meg neki. Túl sok mindent veszünk magától értetődőnek az életünkben, így van ez a szabadsággal is. Persze hogy szabad sétálni, szabad találkozni a másikkal, elugrani a boltba vagy áthívni a haverokat pizzázni. Meggyőződésem, hogy a környékünkön kirándulók nagy része a közparkokon kívül meg sem közelítette a természetet az elmúlt években, de most felhúzza a túracipőt, de ugyanezt gondolom a sok futós szelfit posztolóról is: csakazértis csinálják, mert még szabad. Illetve már nem mindenhol, az önkormányzatok bekeményítettek, de azért a legtöbb helyen nincs ellenőrzés. A háztömböknél elcsípett idősebb lakók beszélgetéséből kiderül: minden nap mennek boltba, hiszen legalább az a pár óra az „övéké”, ezt még meghagyták nekik.

A társadalomkutatók mindig elméletekben gondolkoznak és mindent le akarnak írni rendszerekbe szedve, kategorizálva. Ez egyfajta értelmiségi betegség, jelentősen megnehezíti a valósággal való kapcsolattartást. A visszavonulás úgy tűnik, beindítja a mélyen elnyomott reflexeket, konyhatudományos elméletgyártásba kezdtem hát, gyorsan meg is született a koronavírus által átírt élet szakaszolása. Ami biztos, hogy most még bőven a holiday szakaszban vagyunk.

Még izgalmas az új helyzet, a hirtelen jött szabadidőben el lehet végezni a hónapok óta halogatott benti és kinti munkákat, a főzőcskézés jó program és itt a jó idő, persze hogy ki kell menni, itt az idő elővenni a beporosodott futócipőt, csak egy körre ugrok le, az még immunerősít is, meg a tévében is mondták, hogy lehet. Soha nem volt ekkora piaca a trambulinoknak, kompakt grillsütőknek és futógépeknek, mégsem lehet azért hetekig a betárazott konzerv löncshúson élni. Persze sokkoló, amikor bejelentenek egy újabb szigorítást, de azért látja mindenki na, hogy nem áll minden sarkon rendőr, kilógni kicsit „csak egy tejért” a sarki boltba, „most úgysincs bent egy idős sem, gyors leszek”, „gyere, de siess”: még izgalmas is. Van persze a holiday szakasznak is szürkébb pár napja, főleg, amikor beborul vagy leesik az utolsó hó a semmiből, de talán még van pár rész a kedvenc sorozatból, a Netflix is bírja még adatforgalommal. Aki korábban kezdte az önkéntes karantént, az érzi már a holiday végét, aki meg az elsők között veszítette el az állását, az azt se tudja, hogy volt ilyen szakasz.

A fásultság tehát már érezhető. Főleg, akinek terasza sincs, a kertes házban élők vagy a szépen kérések ellenére nyaralójukba levonulók még el sem tudják képzelni, hogy lesz ilyen is. Egyre több a szigorítás, az üdülőfalvak egész utcákat zártak le, amelyik fagyizó kinyit ilyenkor, bezsebelheti a csúnyán nézéseket – ha egyáltalán megy oda valaki. A hatvanöt alattiak alig várják, hogy mehessenek a boltba, van, ahol közelharcot kell vívni az utolsó zsömlékért, van, ahol már csak a morzsák vannak. Hétvégén még rosszabb, főleg, ha kettőkor bezár minden. A feszültség egyre csak nő, egyre többen szegik meg a szabályokat, még a jó idő is megérkezett. Már mindenkinek hányingere van a konzerves kajától, egyre kevesebb a lájk az otthon sütött kenyéren és nehogy már húsvétkor se lássam a nagymamát. A kedvenc helyek nem nyitnak ki, jó esetben. Rossz esetben már tönkre is mentek. Hiába jönnek a napi live videók a kedvenc énekesektől, már nincs akkora ereje a hashtageknek, meg különben is „más is kimegy, miért pont én maradjak otthon?”.

Innen egy lépés az agresszív szakasz, amikor a felgyülemlett feszkó majd kitör. A tehetetlen dühöt szerencsére bárkin le lehet vezetni. Legjobb, ha valaki olyat találunk rá, akinek semmi köze semmihez és maga is szenved – hátha lesz belőle valami fizikai atrocitás. Mindenki begyűjtötte eddigre a sérelmeit, ennek a szakasznak a szépsége, hogy még a kicsi sérelem is nagynak tűnik, de a nagy az meg világvégét jelenti – ráadásul, feljogosít tehát arra is, hogy még az íratlan szabályokat is megszegjük. Az agresszív szakaszra már sokan veszítik el az állásukat, sokan a szeretteiket is, ami aztán végképp utolsó érve a szabályok felrúgásának, hiszen a szabályok nem mentettek meg „senkit”.

Aztán majd eljön a gyanakvás fázisa. Amikor már kezd minden visszatérni a régi kerékvágásba, de nincs bizonyosság: mindennel és mindenkivel szemben gyanakodni fogunk. Az a baj ezzel a szakasszal, hogy igazából soha nem ér majd véget. A koronavírus okozta sérelmek és veszteségek mindenkit megkarcolnak annyira, hogy a sebek miatt majd emlékezzen és összehúzott szemekkel vizsgálja azt is, ami addig biztosnak tűnt számára.

A szakaszolás szépsége, hogy nem egy rigid műfaj, van, akinek kimaradhat valamelyik, az óriás telken és villában élő celebek és kivételesek például lehet, hogy sosem jutnak túl a holiday fázisán, maximum a fásultságig jutnak, mert kedvenc márkáik csődbe mentek. Akik még szerencsések, kisebb hullámvölgyeket megélhetnek, azért még a legboldogabb családban is előbb-utóbb megunhatják a féktelen trambulinozást. Ami biztos, hogy aki nem is kapja el a betegséget, annak az életére is hatással lesz. Az időszámítás átíródik, K.u., vagyis Korona után megváltozik a világunk.

Mi még csak a holiday szakaszban tartunk, lassan lépdelünk át a fásultság és engedetlenség szakaszába. De hogy meddig tart ez pontosan? Isten se tudja.