A zaklatás az zaklatás. Ha azt mondtam „nem”, de a másik folytatta, akkor nem volt mit tagadni. Ma már nem ilyen egyszerű a helyzet, „hála” a #metoo óta vérszemet kapott feministáknak. Ma már egy nézés is elég, ha az a másiknak nem tetszik, indul a vádaskodás. A nemi erőszak vádja egy női aduásszá vált, amivel könnyű visszaélni. Az a férfi, aki megkapja ezt a bélyeget, még ha bizonyítani is tudja ártatlanságát, egy életre bemocskolódik, ez ellen nem tud védekezni.

Az „áldozat” és az „elkövető” szavai állnak egymással szemben. Épp ez az oka annak, amikor egy nyilvánvaló esetben nem jut el a rendőrségig sem az ügy: az áldozat nem akarja kitenni magát egy évekig húzódó bizonyító eljárásnak, amiben többszörösen traumatizálódik. A szégyen nagy úr, sokszor évtizedekre is elhallgattat. Persze egy kívülálló nem értheti, mi szégyellnivalója van annak, aki nem tehetett róla. Mert a kívülálló nem tudja, milyen az igazi bizalomvesztés, a teljes kiszolgáltatottság és a csontig való megaláztatás, még ha önhibán kívül is történt, és addig jó neki, amíg nem tudja.

Viszonylag gyakori az eset, amikor a főnök kihasználja a beosztottjait, mert pontosan tudja, hogy úgysem tehetnek semmit. De azért arra is van példa, amikor a számítás az alárendelttől (általában a nő van ebben a szerepben) érkezik. Ha pedig nem jön be a számítás, akkor jöhet a bosszú. Utóbbiaknak kedvez, ha van pár valódi áldozat, az ő történetükre rákapcsolódva még nagyobbat tudnak kaszálni. Ez a fő probléma a munkahelyi kapcsolatokkal, ráadásul senki nem tudja bizonyítani a kölcsönösséget sem. Ha pedig nincs bizonyíték, akkor meg lehet tenni bármit.

Nem lehet elvonatkoztatni attól sem, ahogyan élünk: egy simogatás, egy kacsintás vagy dicséret, még ha kellemetlen is, de belefér. Nem tetszik és megvetem azokat, akik nem bírják visszafogni az ösztöneiket és így engednek azoknak utat, de azért nem gondolom, hogy egy seggrepacsiért bárkit is bíróság elé kéne citálni. Egy évtizedekig tartó lelki terrorral vegyített zaklatás azért már más tészta.

Donáth László esete nem egy mindennapos zaklatási ügy. Az áldozatok, szemtanúk elmondása szerint már évtizedek óta tart, munkahelyen folyik, a főnök-beosztott viszony miatt komoly hatalmi visszaélés folyik, a szexuális zaklatás lelki terrorral és fizikai bántalmazással vegyül és egyre többet tudunk meg egyre több áldozattól. Ez az ügy nem azért fontos, mert politikai és egyházi szereplőről van szó, bár kétségkívül mind a politikai, mind az egyházi szerepvállalás felvet plusz morális aggályokat. Ez az ügy a szexuális zaklatásról szól – az eddigi beszámolók szerint. Természetesen itt is fennáll az a nehézség, hogy az áldozatok megfélemlítettek, az elkövetéssel megvádolt személy pedig tagad.

A szexuális zaklatást tehát nehéz bizonyítani. A vádlott, még ha valódi elkövető is, bármiért perelhet, ez pedig épp elég ahhoz, hogy megfélemlítse az áldozatokat, hogy többen ne tegyenek feljelentést. Ez az előremenekülés a Donáth-ügyben is kézenfekvő lenne. Minden nehézség, jogi kiskapu és a „női aduász” ismerete ellenére fontos foglalkozni a kérdéssel. Mert az elkövetett bűn nem maradhat büntetlenül.