G. Fodor Gábor mindenkit érdekel, és az is, hogy éppen mire készül. Ez abból is látszik, hogy mindenkinek van róla véleménye, annak is, aki soha nem találkozott vele. Ez a vélemény pedig vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz, átmenet nincs. Milyen ember ő valójában? Hogyan dolgozik? Dolgozik-e egyáltalán? Rengeteg kérdés, amire mindenkinek más a válasza, aki pedig éppen válaszol, azt gondolja, hogy ő tényleg tudja.

A legtöbb válasz megmosolyogtat. Ha a leggyakoribbakat összegyúrnám, kapnék egy kis agyagembert, aki egyszerre gonosz, miközben földöntúli a jósága, a reggeli kávéját vérrel issza, pedig nem is alszik egyáltalán, kapzsi és önzetlen, az utolsó vérig harcol az embereiért, más szerint kiállhatna keményebben értük, sokak szerint kivételes a helyzete, megint mások szerint mostoha. Szétesne ez az agyagember, miközben nyomokban sem hasonlítana G. Fodorra.

Annyi biztos, hogy nem egy langyos emberről van szó. Vérrel kávét inni még nem láttam, de kettő nélkül nem indul el a napja, amiből aztán elég hamar öt lesz, és a pulzusa így is húszas marad. Higgadt ember, aki szenvedéllyel veti bele magát a munkába. Munka nélkül nincs élete, álmában is dolgozik. Egyszer, amikor unatkozott, összefoglalta Machiavelli, Hobbes és Foucault munkásságát néhány perces animált videókban úgy, hogy egy kisiskolás is megérthette belőle a veszélyes gondolkodók filozófiáját. Vagy csinál valamit, vagy nem, bár ez utóbbit sokáig nem bírja, ha pedig csinál, akkor abba az utolsó atomjait is belerakja. Például így ír könyvet is.

Nem lehet megmondani, mennyi idő alatt készült el Az Orbán-szabály. Egyszerre volt ez öt hónap megfeszített munkája egy homályos pincehelyiségben, ahogy egy vérben, sárban, mocsokban gázoló hűséges katona harca egy tizenéve tartó háborúban. Mindkettő igaz, olyannyira, hogy az öt hónap alatt néha észre sem vettem, hogy a férjem itthon van. A legtalálóbb hasonlat, amit róla hallottam, pedig az, hogy olyan, mint az a japán katona, aki még mindig harcol, mert elfelejtettek szólni neki, hogy rég vége a háborúnak.

Az Orbán-szabály azért különleges könyv, mert mindig is létezett, csak éppen nem volt még papírra vetve, ott motoszkált csak G. Fodor fejében. Abban a fejben, amelynek a működése megfejthetetlen, analitikusok, neurológusok és ezoterikusok együttes tudása sem lenne elég hozzá, hogy választ adjanak pél­dául arra a kérdésre: hogyan lehetséges, hogy G. Fodor pont azt a régóta porosodó könyvet veszi le a polcáról, és kezdi el olvasni Az Orbán-szabály megírásához, amit aztán pár nappal később a miniszterelnök íróasztalán látunk egy kép részletén, és amiből idéz egy interjúban?

Vagy hogy mivel magyarázható az a jelenség, hogy a szokásos kora reggeli világmegfejtő beszélgetéseink során éppen az a gondolat jut eszébe a vírusról, amit pár órával később Orbán szinte szóról szóra elmond a szokásos pénteki rádióbeszélgetésen? Megannyi hasonló példát tudnék említeni erről a furcsa kapcsolódásról, a magyarázatot nem tudom, azt viszont igen, hogy ettől olyan különleges könyv Az Orbán-szabály. Úgy rezonál a miniszterelnökre, hogy szinte már azt érezhetjük, értjük, látjuk ezt az embert, a Napnál is világosabb, mit miért tesz, és hirtelen nem is értjük, miért szorult mindez magyarázatra.

Az Orbán-szabály lapjain G. Fodor úgy játszik a kulisszák függönyével, mint egy illuzionista, már-már belátunk mögé, ott találjuk magunkat mi is Orbán konyhájában, érezzük a kávé füstös illatát, bennfentesnek hihetjük magunkat arra a pár órára, amíg a könyvet olvassuk, a titkok mégis biztonságban maradnak. A könyv nemcsak az elmúlt tíz év orbáni politikáját foglalja össze az új rend bevezetésétől, a szabályok átalakításán át azok megőrzéséig, hanem egy élményt is átad, ami után kissé szédültnek érzi magát az olvasó, mert egyszerre kapott nagy dózist a politikai filozófia sűrűjéből, ahogy Orbán elmúlt tíz évben hozott politikai döntéseit is feketén-fehéren átláthatta.

Az Orbán-szabály erejét mindezen túl G. Fodor azon különleges képessége adja, ahogyan a nyelvet uralja. Amíg nem ismertem, azt hittem, megtanultam már beszélni, anyanyelvem a magyar nyelv, és nem okoz különösebb élményt a használata. A mellette eltöltött évek azért is különlegesek, mert bár a férjemről van szó, mégis néha egy politikai gondolkodó műhelyében találom magam, aki nemcsak uralja a nyelvet, hanem teremti is azt, szinte már idegesítően játszi könnyedséggel és természetességgel.

Valamit mégis rosszul csinál, a teremtései ugyanis aztán meglépnek tőle, hogy aztán a kontextusból kilépve erejüket veszítsék, kellemetlen helyzetbe hozva szülőatyjukat, amiért az nem vigyázott rájuk eléggé. Hogy az „Orbán-szabály” is a „politikai termék” vagy a „pillanat uralása” enyves útjára lép-e, azt majd az idő eldönti…

G. Fodor szerint mindenki olyan könyvet ír, amilyet tud. Az Orbán-szabály minden mondatában, minden betűjében G. Fodor is.

Akit tehát érdekel G. Fodor, azt érdekelni fogja Az Orbán-szabály is. Látni ugyan az eddigieknél nem fogja belőle jobban Gábort, de az a bizonyos függöny az ő személye előtt is meg-meglibben majd.

(Az írás ITT érhető el)