Egyszer egy börtönpszichológussal beszélgettem az elfogadásról. Hogy mégis hogyan tud segíteni azoknak az embereknek, akik eleget tettek azért, hogy kirekesszék magukat a társadalomból. Megkérdeztem mit kezd például egy pedofillal, vele is ugyanúgy leül beszélgetni? Azt válaszolta, mindenkinek megvannak a maga határai, neki például pont itt, a pedofiloknál. Tartogat pár névjegykártyát a zsebében, hogy ha megtudja, hogy a vele szemben ülő kliens pedofil, odaadhassa neki: „Nekem sajnos már nincs kapacitásom, de a kolléga ebben az ügyben abszolút kompetens!”. Egyáltalán nem ítélem el ezért, sőt.

Az elfogadásnak csak akkor van értelme, ha van olyan is, ami elfogadhatatlan. Ha mindent el kell fogadni, akkor minden magától értetődő lesz, és meg is szüntethetjük az elfogadás fogalmát, az nem lesz többé erény, mert nincs miért gyakorolni.

Egyre több szexuális perverziót sorol a közbeszéd valamelyik LMBTQXZ betűbe, de ez súlyos tévedés, ráadásul komoly veszélyt is jelent. A pedofília nem szexuális irányultság, hanem egy mentális és viselkedési zavar. A Btk. szerint azonban bűncselekmény, az utóbbi évek szigorításai alapján már nem is évülnek el a fiatalkorúak sérelmére elkövetett súlyos szexuális bűncselekmények. És ez így van jól.

Révész Sándor HVG-s publicista a pedofília elfogadásáról és a pedofil bűncselekmények prevenciójáról ír. Szerinte nem kezelhetjük a „hajlamost” bűnösnek, mert akkor a „hajlamosok” nem számíthatnak semmilyen segítségre, hogy ne váljanak bűnössé. Szerinte az ilyen megelőző segítség hiánya miatt lesz több gyerekáldozat. De ez épp akkora tévedés, mint a pedofília szexuális irányultságnak tartása. Nem azért lesz több gyermekáldozat, mert „nem adnak pénzt, lehetőséget és főként bátorítást arra, hogy a vágyaitól szenvedő ember segítségért jelentkezzen annak érdekében, hogy ne váljon ténylegesen bűnössé és büntetetté”. Mindegy mennyi pénzt költenek a pedofilok megsegítésére, létrehozhatnak külön kórházat a pedofiloknak gyöngyfűzős művészetterápiával, nem fog segíteni. Nem azért lesz egy gyerekből áldozat, mert szegény pedofilnak nem biztosították a prevenciót, hanem mert a pedofil odament és megerőszakolta.

Létezik prevenció. Úgy hívják, hogy következmény. Mindenki számára világos, hogy ha gyerekeket erőszakol, mutogatja nekik magát, vagy ha szexuálisan közeledik hozzájuk, azzal bűncselekményt követ el és börtönbüntetésre számíthat. Ennek pedig elég prevenciónak kellene lennie. Ha elkezdünk a pedofíliáról szexuális irányultságként beszélni, esetleg adunk nekik egy betűt az LMBTQXZ-s mozaikban, azzal az elfogadás felé toljuk és teret adunk neki.

Pedofilnak nem születik az ember. Nincs pedofil gén, a legtöbb esetben valamilyen trauma alakítja ki ezt a zavart. Még ha vannak is közös élettani tünetek a pedofiloknál, a környezet hatása mindig meghatározó. Sok pedofil például maga is szenvedett el szexuális abúzust gyerekkorában. Persze ez nem jelenti azt, hogy akit gyerekkorában szexuálisan bántalmaznak, abból pedofil lesz, és felmentést sem ad a később pedofillá váló felnőttnek. Attól még, hogy a pedofíliát nagyrészt a körülmények idézik elő, nem jár felmentés a pedofil erőszaktételért, mert a tettért nem a körülmény, hanem a cselekvő felel. Prevencióra tehát szükség van, de

Azok a pedofilok, akik felismerik magukban ezt a zavart és el is mennek terápiára, megdöbbentően kevesen vannak. Egy tökéletes világban talán működhet a „csírájában kell elfojtani a bűnt” elképzelés, de a valóságban nem. Lehet próbálkozni azzal, hogy potenciális elkövetőknek tartunk előadást arról, hogy a „nem az nem”, de egy pedofil előbb fogja „kiélni a vágyát”, mint feltárni a traumáit és becsatornázni a feldolgozatlan frusztrációit valami konstruktív cselekedetbe. A legmegfelelőbb prevenció tehát minimum szekunder, vagyis maga a büntetés. Ebből pedig a legszigorúbb kell legyen. Mert ha nem, akkor mi a következő? Értsük meg a sorozatgyilkosokat? Nekik is volt valamilyen traumájuk, ami miatt berögzült egy mintázat és most az alapján gyilkolnak? El lehet indulni a lejtőn, de akkor nincs megállás.

Kell, hogy legyen egy norma. Még akkor is, ha ez a norma valamennyire rugalmas és igazodik a korszellemhez. De ha ideológiák és utópisztikus vágyak mentén kettévágjuk ezt a normát és vele együtt a szabályokat, amik azt meghatározták, akkor mi marad? Ha egy mindent látott börtönpszichológusnak is megvannak a maga határai, akkor talán a józan észnek is. És azt hiszem, hogy ezt a pedofilok mosdatásával most el is értük.