Gyerekkoromban még nem volt ennyi izmus, a ma sokat emlegetett bérszakadék viszont tényleg létezett. Akkor nem volt ennyi nők ellen elkövetett erőszak, hiszen nem illett beszélni róla. Volt lányos és fiús játék, de azon már az anyáink is felháborodtak, ha a szomszéd néni megkérdezte: „És gyerek vagy lány van a babakocsiban?” Van olyan is, ami nem változott: mindig akadtak olyanok, akik megmondták, hogyan kell nőnek lenni. Az ellentmondásokkal pedig nem foglalkoztak, éppúgy, ahogy ma sem.

Az izmusok küzdenek a sztereotípiák ellen, de ezek a sztereotípiák attól még, hogy nem tetszenek, igazságon alapulnak. Még akkor is, ha maguk a nők lázadnak ellenük. Ha nőkről van szó, nem is kell izmus: nem feminizmus, hanem természetes, hogy valaki a saját csapatának szurkol – még akkor is, ha nem képes a csapatjátékra. Hiszen sárga rózsával is azok vonulnak a nők elleni erőszakot ellenző tüntetéseken, akik csuklóból leribancozzák a másikat, ha annak a véleménye nem tetszik. Ugyanezek felháborodnak a megkülönböztetésen egészen addig, amíg kezükbe nem kerül egy szoruló tetejű befőttesüveg. Meggyőződésük, hogy az apa nem „segít”, hanem részt vesz, de azért csillogó szemmel nézik a játszótéren gyerekével bolondozó, rutinosan pelust cserélő apákat. Ez a baj az izmusokkal. Papíron jól mutatnak, de nem az életről szólnak.

A korszakoknak megfelelően folyamatosan változik az ideális nőkép. Ma éppen annak a küszöbén vagyunk, hogy a fogalmat is eltöröljék, mert kirekesztő, és valakinek mindig az érzelmeit sérti, ha a nő nőként viselkedik, urambocsá! nőnek néz ki. Pedig a nőiséget nem lehet kivenni a nőkből, bármennyire is próbálják semlegessé tenni a nő fogalmát. Hiába sztereotíp, sértő, konzervatív vagy épp offenzív, de tény: a nő az nő.

Nő, mert annak született, mert teremt és életét ad. Mert elbírja a hátán a terhet, ami tényleg igazságtalanul nehezebb. Mert mellette férfi lesz a férfi, akitől a nő még inkább nő lehet.
A nő az nő. És nem tud más lenni.