Szinte látom magam előtt azt, ahogy megy a tanakodás a Momentum vezetőségi gyűlésein. Fekete-Győr fel-alá járkál, dörzsölgeti a homlokát, összehúzza a szemöldökét, hogy jobban látszódjon, nagyon töri a fejét a megoldáson: „Gyengék vagyunk és puhák, de muszáj előretörnünk, erre tettem fel mindent! Hol találunk akkora tábort, akik könnyen rávehetők az értékek felrúgására?”. Aztán jött a válasz, a mesterterv: hát persze hogy a tinédzserek!

A tinédzserkor a lázadásról szól, és ez teljesen normális. Ha beütnek a hormonok, egyik napról a másikra képesek váltogatni megjelenésüket, a viselkedésről nem is beszélve. A nagy identitáskeresésben egy biztos:

Első lépés a család, az „apa, te ezt úgysem értheted” kizárólagos meggyőződése. A következő általában az oktatási intézmény, ahol „minden tanár hülye”, majd persze jön a fennálló politikai rendszer. Adelson, Erikson és Torney-Purta nevéhez fűződnek azok a demokratikus berendezkedésű országokban folyt kutatások, amelyek kijelentik: a tinédzserek lázadása hasonló lefolyású mindenhol, a meglévő rendszer ellen lázadnak, mindegy, hogy az milyen értékeket képvisel, a lényeg, hogy lázadás legyen. Ami persze teljesen alternatívamentes, ha valamit kritizálnak, nem tudnak arra a kérdésre válaszolni, hogyan lehetne azt másképp csinálni.

Mindezt és a megfelelés hatalmát illusztrálja a napokban Bayer Zsoltot mocskoló három fiú esete. Adott három momentumos gimnazista, akik bármit megtennének azért, hogy közösségükben kitüntetett szerephez jussanak. Az egész felháborító és szomorú. Felháborító, mert senkit nem lehet az otthona kapujában gyalázni, mocskolni vagy fenyegetni. Szomorú, mert mindezt azért teszik, hogy a valahová tartozásukat megerősítsék, megfeleljenek egy elvárt képnek. Ha van olyan csoport, akit a legkönnyebb befolyásolni és rávenni valamire, amiben egyáltalán nem biztosak, hogy akarják is, akkor azok a tinédzserek. Ebben a korban ugyanis a lázadásnál is fontosabb, hogy mit gondolnak a kortársaik, illetve befogadja-e őket egy vágyott közösség. A Momentum ezt ismerte fel, és most erre használja fel a gyanútlan fiatalokat.

Megadják nekik a „lehetőséget”, hogy lázadjanak; kiélhessék az energiáikat tüntetéseken, magánakciókon; úgy érezhessék, hogy tettek valami hasznosat. Közben közösséget is ajánlanak nekik, a közösséghez tartozás viszont az előbbi lehetőségnek álcázott feltétellel jár. Az egész módszer végtelenül aljas, miközben a kétségbeesés jeleit mutatja. Hiszen a Momentum maga is a kamaszokhoz hasonló működéssel bír, vízióik a jövőről nem mások, csak utópisztikus ábrándok, miközben a cselekvés szintjén csak rombolnak.

A három tinédzser most „önigazol”, a közösségük pedig erősíti őket ebben. A Momentum oldaláról pedig nincs felelősségvállalás. Sem a fiúk tetteiért, sem azért, hogy kihasználják őket. Sőt, a beszervezés folytatódik.

A kérdés tehát adott: Hogy lehetne megbízni bennük?