Csak egy napig kellett volna kibírnia az ellenzék táborának csöndben, hát nem sikerült. A politikai állásfoglalásuk, az Orbán Viktor iránti gyűlöletük mindent felülír, így a gyász pillanataiban sem tudják azt az egy dolgot tenni, amit kellene: csöndben maradni. És ezek az emberek tartják magukat morálisan felsőbbrendűnek. Még mindig.

Persze egy-két portálon jönnek a nagy elhatárolódások, a „Mi nem vagyunk ám olyanok!” és az ehhez hasonló álszent felmentő szövegek. Persze ők sem bírják ki minősítés, provokatív tartalom csöpögtetése nélkül, csak egyszerű megemlékezéssel. Vannak, akik meg csak simán örülnek, hogy meghalt Andy Vajna.

Úgy tesz, mintha nem tudná: a halál pillanata mindenki számára eljön egyszer. Persze rá akkor már senki nem fog emlékezni, mert addigra mindenkit elidegenít magától.

Az ember azt gondolná, hogy keresik a kiutat, megpróbálnak visszakapaszkodni legalább a kulturált emberi szint aljáig, de nem. Az elmúlt hónapokban pedig új vonal jelent meg a kiútkeresésre: az alpáriság.

A kiindulási pontjuk az, hogy be kell csatornázni az Orbán elleni indulataikat. Azt már belátták, hogy ha puhák maradnak, akkor nem marad mögöttük szavazó. Az élességhez viszont nem értenek, ezért pusztító eszközt választottak. Elszabadították az indulatokat, ami aztán erőszakhullámmá tobzódott, ez pedig most az alpáriságban ölt testet.

Ezért emelték fel mocskosszájú Blankát vagy az O1G-t. Ezért képesek gyalázni holtában is azt az Andy Vajnát, aki egy személyben többet tett hazánkért, mint az egész ellenzéki csürhe összefogva. Ezért éltetik a kágyillónyelvű Homonnayt, miközben az a macskája mögül politizál.

Az erőszakkal viszont az a nagy baj, hogy nem lehet neki gátat szabni. A felelősség viszont azoké lesz, akik útjára engedték.