Mostanában szidják Adyt. Cikkekben, tanulmányokban, kötetekben.

Persze jogosan. Jogosan szidják politikai, ideológiai aknamunkáját. Publicisztikája közt alig találni olyat, ami nem kártékony.

Ami engem dühít, hogy már nemcsak újságírók szidják cikkekben, vagy történészek kötetekben, de „Szittyaharcos” és „Zoli bácsi” is szidja a Facebookon. „Szittyaharcos”, kinek legnagyobb teljesítménye, hogy letöltötte az új Kárpátiát, és „Zoli bácsi”, aki nagy ember, mert harmincezer forintos őstermelői száraz bort rendel a vendéglőben, mert ő „igényes”.

És persze magyar. Nem úgy, mint Ady Endre.

Ady egy zseni volt. Hozzá fogható nagyság kevés akad a magyar szellemi életben. Magánélete és politikai állásfoglalásai semmit nem tesznek hozzá vagy vesznek el ebből – ahogy egy futóbajnok győzelme esetében is közömbös, hogy ellopta-e a barátja pénztárcáját, esetleg csalja-e a feleségét.

A futóbajnok esetében a lényeg a következő: A húsz induló közül elsőnek ért célba. Egyvalami fontos: a teljesítmény.

És erre jön „Szittyaharcos”, feláll a sámlira – előbb piros-fehér-zöldre festi –, s vijjogja: „Az apja kommunista volt, tartozott a házbérrel és lógott az omnibuszon!”

Ha kizárólag ideológiai síkon közelítünk az alkotókhoz, nem vagyunk jobbak egy bolseviknál, aki azt nézi, hogy ki a jó elvtárs, és ki a munkás származású. Ráadásul művészember életében turkálni, hogy hátha találunk „valamit”, olyan, mint fogadást kötni, hogy lenyomjuk-e szkanderban a kilencéves unokaöcsénket. 

Az lenne a csoda, ha nem találnánk.

A művészlelkűség lényege a túlérzékenység. Ez teszi lehetővé, hogy három oldal alatt teljes jellem és sorsfordulókat ábrázoljon, de eme a túlérzékenység miatt minden író, költő, festő és zenész nehéz eset. Ki jobban, ki kevésbé, persze.

„Szabadkőműves volt!”

Benedek Elek, Hajós Alfréd, Bánffy Miklós, Benczúr Gyula és Móra Ferenc is az volt. Szabolcska Mihály is, ellenben Karinthy Frigyes nem. És Kosztolányi Dezső is. Aki mellesleg Mussolini életrajzát ültette át magyar nyelvre, hogy még bonyolítsuk a képet.

Mennyire korlátoltnak kell lenni ahhoz, hogy valaki egy szakácsot azért hibáztasson, mert rosszul csempéz. A költő meg ostoba politikai szónoklatot tart. Petőfi is hülye volt a politikához, ellenben a harmadik magyar nyelvű regény megalkotója.

A feddhetetlen konzervatív politikus meg tehetségtelen képeket fest, és olyan botfüle van, hogy faragni lehet.

Egy cikkben olvasom:

„De azért talán mégse a katonaságot egész életében betegesen, rettegve kerülő, a frontot közelről soha nem látó s rendre a feleségének köszönhetően elkerülő Ady Endrével kellene fémjeleznünk az első világháború magyar vonatkozásait!"

Néha elámulok, hogy festőktől, költőktől, színészektől elvárják, hogy alkotásaikban „őrültek" és különlegesek legyenek, rajongjanak a fura színeikért, a vad mondataikért, borzongató gesztusaikért, aztán szemükre vetik, hogy nem úgy élnek és viselkednek, mint egy banktisztviselő.

Óvatosan pedzem meg, ha mondjuk Tiszáék „lecsaptak" volna az ilyen kaliberű emberekre – mi soha nem becsüljük meg a tehetségeinket –, talán nem sodródik azokhoz, akiktől sikert, reklámot, pénzt kapott. S mivel sértett és gyenge jellemű ember volt, elfogadta.

Szidják Adyt.

"Az, hogy közben szépeket írt, hiteltelenné vált." Írta valaki egy fogalmazványban. Bocsánat, de egy teljesítménynek nincs semmiféle "hitele". A teljesítmény teljesítmény. A sakkverseny megnyerése tény. Nem hiteltelen azért, mert közben trágár megjegyzéseket dünnyögött az orra alatt és odaköpött a parkettára.

Egy új kisbolygó felfedezése tény. Nem változtat semmit, ha a felfedező mellesleg utcára tette a mozgásképtelen, árva tüdőbajos nagynénikéjét.

Egy zseni művészi teljesítménye is tény.

Nem adjuk, miénk!

Ellenben most pékek, portások, vállalkozók és önjelölt honmentők rántják kéjjel sárba a zsenit. Holott a pék, portás, és honmentő vállalkozó foglalkozzon a cipóval, az érkező vendégekkel, és az eladható Nagy-Magyarország-poszterekkel, bugyikkal és árpádsávos matricákkal.

Korunkban a versek nem ütnek. (Ki a fene olvas verseket? Szerepét átvette a dalszöveg.) De Ady igen. Ady üt. Még ma is.

Ha a Mi urunk: a Pénz bármely versszakát olvassuk, érezzük, hogy olyan, mint egy buldózer. Csinálja bárki utána.

Egy ilyen nagyságot eltaszítani magunktól, kilökni a magyarságból, s odadobni azoknak, akik csak „magyarországiak”, egyszerűen bűn. Vétek. Hazaárulás.

Ady soha nem mondta magáról, hogy nem magyar. A legnagyobb marhaságai közt sem. (Ellentétben Kertész Imrével.)

Tormay írja: „Mint ahogy a destrukció hazátlan tábora kisajátította a maga számára az élő Adyt, úgy sajátítja ki most a halottat. A forradalom költőjének, a forradalom halottjának nevezi. A radikális párt, mint egyik megalapítóját és szellemi vezérét búcsúztatja el Ady Endrét. A galileisták gyászjelentést adnak ki róla, melyben vallomást tesznek, hogy az ő forradalmi ifjúságuk útján Ady lelke lobogott előttük. Eszményeikért Ady indította őket harcba. És ünnepélyes ravatala felett, mely a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állt, mint egykor Kossuth ravatala, galileisták tartottak őrséget és a szociál-kommunista Kunfi mondott búcsúztatót. A nagy paraszt, melyben egykor fiatalon megsüvegelte Ady a magyar életet, messziről nézte a temetést és viszonzásul levette úri süvegét a koporsó előtt. A magyarság idővel meg fog bocsátani a megtévedettnek, aki költészetünknek már-már kőbe dermedt rímeit szeszélyesen, szertelenül kiszabadította a kövek közül. Most csak a halottat süvegelte meg. "

És ehhez, sokan a jobboldalon most újult erővel segédkeznek.

Nem! Ekkora zseniket nem adunk oda!

Ha odaadunk, a nemzetköziek joggal mondhatják: "Minden kimagasló teljesítmény nálunk van". És igazuk is lesz. Mert Adyval szemben majd előrángat valami kínrímes papocskát, aki sosem beszélt csúnyán, 40 éves koráig nőt nem látott és minden hétvégén a kórusban énekelt.

Kincseket nem adunk oda. Ha koszos, sár rakódott rá, akkor letörölgetjük, megjegyezzük, hogy igen, sár volt rajta, igen, a hátán volt egy repedés, de az a miénk, és ti, büdös kozmopoliták ilyet sosem tudtatok felmutatni, és kenjétek a hajatokra a senkiházi nímandjaitokat Bródy Sándorral és Nádas Péterrel egyetemben. És te, negyedművelt „Szittyaharcos”, ebben ne akadályozd a magyarságot, hanem takarodj a sarokba kínrímet gyártani a háttérhatalomról meg a chemtrailről. 

És még valami. Aki meg esetleg nem értené, hogy a világban fokozatok vannak, és nem mindegy, hogy valaki amit mond, mikor, milyen körülmények közt, milyen hátszéllel, vagy hátszéllel és elvárással szemben mondja. Magyarul, hogy egy mondatot, egy hozzáállást nem lehet kiragadni a saját korából, annak elárulok egy érdekességet.

1906-ban azért adtak a fizikai Nobel-díjat, mert bebizonyították, hogy az elektron részecske. Harminc évvel később ennek a tudósnak a fia azért kapott Nobel-díjat, mert bebizonyította, hogy az elektron hullám.