A Bridgerton család c. film hivatalos előzetesét bámulom a Netflix-en. A Jane Austin korában játszódó kosztümös történetben allonge parókában fekete márkik és grófok, fekete lovagok és fekete úri kisasszonyok vihorásznak egy kastély parkjában. Szolgálólányt nem láttam feketét, bár az adott korban abból is kevés volt. De, hogy néger grófok és márkik nem szaladgáltak a Loire menti kastélyokban, az biztos.

Senkit nem zavar, hogy az adott korban nem voltak itt feketék? Értjük. A valóság, a tények világa szélsőséges és gyűlöletkeltő. A tényekhez ragaszkodás nem más, mint „igazságizmus”. Bár kicsit meg vagyok zavarodva. Akkor el voltak nyomva a feketék vagy grófok is voltak?

Bár Jo Clifford – eredeti nevén John Clifford, transznemű brit drámaíró – már évekkel ezelőtt megvalósította, pontosabban színpadra álmodta az Anna Karenina egy olyan változatát, ahol a hősnő néger. S mindezt hol mutatták be? A Royal Exchange Theatre falai közt. Igazság szerint nem is értem, a királynőt az ábrázolásokon miért nem mutatják be feketének? Az lenne az igazán haladó!

Ja, hogy a királynő nem néger? És? Tolsztoj hősnője sem volt az. Na, bumm. Aki azt állítja, hogy Tolsztoj korában a cár uralma alatt nem ezek a viszonyok voltak, és ezt a szerző nem így írta meg, az humbugfóbiás, és tényista!

A csatornák műsorai közt felbukkannak mesék – gyermekeknek és felnőtteknek szánt egyaránt -, és szerepelnek a kínálatban politikai, és tudományos jellegű műsorok is. Ellenben ha az ember figyel, iszonyatos szerepzavarra bukkan. Minden pillanatban tapasztalja a fejtetőre állított világ lenyomatát.

Az ún. dokumentumfilmek tudniillik – melyeknek eredetileg ez volna a feladatuk – soha nem a valóságot ábrázolják. A tudományos jellegű csatornákon, ahol a fizika, a biológia, a geológia, a történelem, a politikatörténet tényeit, tudományos adatait, kutatásokkal, kísérletekkel alátámasztott konkrét igazságait kellene bemutatni és népszerűsíteni, gyermeteg meséket kapunk.

Nem tud az ember leülni a Discovery Channel, vagy a National Geographic csatorna adása elé úgy, hogy ne mocorogjon benne az érzés, itt most mesékkel etetnek. „Milyen lenne világunk, ha a föld kiszáradna?”. „Mi történne a nagyvárosokkal, ha mutáns patkányok lepnék el a csatornahálózatot”. „Mi történne velünk, ha megállna a föld forgása?” „A Harmadik birodalom feltételezett okkult kísérletei”. ”Hogy festene ma világunk, ha a dinoszauruszok túlélték volna annak a feltételezett meteornak a becsapódást, mely a feltételezések szerint állítólag kipusztította őket?”

Az un. történelmi, meg politikatörténeti műsorokon szintén meséket kapunk a középkorról, az inkvizícióról, a kizsákmányolásról. Ezeknek a meseszerű, hatásvadász tónusban előadott kiselőadásoknak a valós tényekhez alig van köze, és a stílus alig különbözik az „egyszer volt, hol nem volt” formulájától.

Elő hát a valódi mesékkel! De jaj, a szegény gyermek – és szegény felnőtt! – megint bajban van, mert korunkban a mesékben nem magát a mesét tálaljuk, mert a mesébe meg folyton a „valóságot” akarják belepasszírozni. És legfőképp ideológiát.

Tapsolnunk kell, hogy a Mandaloriant sikerült úgy megcsinálni, hogy van benne néger, meg női csapat, de pusztán csak előfordul, mint az életben. És nem úgy, mint egy kolhoztraktoros, vagy valami osztályharcos transzparens.
Alig marad normális film. De komolyan. Ma a Gyűrűk urát szerintem nem lehetne megcsinálni.

Visszatérve az Anna Kareninára. Erről eszembe jut egy régi vicc:

A hidegháború alatt Amerikában kiképzik a világ legelitebb szuperügynökét: folyékonyan beszél oroszul 6 nyelvjárásban, megkérdőjelezhetetlen fedősztorival rendelkezik, papírjai kifogástalanok, puszta kézzel bárkit megöl, minden fegyver mestere, stb. Tíz év kiképzés után végre bevetik-ledobják Oroszországban, a tajga közepén a semmibe. Bandukol a nagy orosz télben, egyszer csak jön egy trojka, és az öreg muzsik ráköszön: Zdrásztvujtye, táváris Joe! Az ügynök elképedve kérdezi: – Honnan tudta, hogy amerikai vagyok? – Tudod, Joe, mifelénk viszonylag kevés a néger.