Legújabb megfigyelésem a következő. Mindenki úgy gondolja, hogy a tömeg az nem ő. Mert a tömegnek a neve kuss, a tömeg az birka, viszont neki ne mondják meg. Ez főleg világmegváltóéknál, igazság-helyrebillentőéknél van így.

Ez a visszatérő gondolat az oltástagadók közt is.

Hogy miért és miért pont neki ne mondják meg, azt sosem tudtam meg, akárhány ilyennel diskuráltam.

Világéletében engedélyekhez és igazolványokhoz kötve él. A házszám adott, ahol lakik, nem ő dönti el, de soha eszébe nem jutott, hogy ne 22 legyen, hanem 9. Személygépkocsit csak igazolvánnyal vezethet. A munkahelyre csak úgy veszik fel, ha előtte bemutat bizonyos papírokat és igazolványokat. Akkor mondhatja valakire, hogy feleségem meg férjem, ha bemutat igazolványokat. Akkor vehet a plázában kedvezménnyel nadrágot és Star Wars-pólót, ha bemutat igazolványt és klubkártyát. Igazolvány nélkül kutyát nem tarthat, nem szavazhat, nem mehet le a metróba, oltási igazolvány nélkül a gyereke nem járhat óvodába, és nem válthat ki vállalkozói igazolványt sem. Az igazolvány kiváltásához is igazolvány kell, de az oltási igazolvány, ez most szörnyű.

Minél inkább a perifériára szorul egy mozgalom, annál magasztosabbak az ígéretei. És minél inkább kezd részesedni a döntéshozatalból, annál szerényebbé válnak a jelszavai is. Nos, nem árt, ha mindezzel tisztában vagyunk, ha olyanok közé megyünk, akik a nagy jelszavakért küzdenek.

Nem a levegőbe beszélek, mindezt tapasztalatból tudom!

Talán a legitimisták jelentik az egyetlen kivételt. Mert azok smucig alakok. Sóher figura mind, ahogy arról minden kétséget kizáróan megbizonyosodhattam pár évvel ezelőtt. A szűk és huzatos kapubejáróban már ácsorogtunk vagy négyen, mire bebocsátást nyertünk a kis pincehelyiségbe, ahol a legitimisták tartottak összejövetelt. Odalent már ült kilenc ember, kilenc lelkes legitimista, köztük a témakör fontos honi mindent tudója és neves szaktekintélye, aki később beszélt is.

Az emberek meg figyeltek, s bizonyos időközönként udvariasan bólogattak.

A kitüntetett figyelem mindenképp kijárt, hisz megtudhatta az ember többek közt, hogy a királyság intézményének visszaállítása „reális alternatíva”.

Ettől igencsak fellelkesült mindenki, így hát fel is használtam az ünnepi pillanatot, hogy megtegyem a kellő lépéseket szörényi báni tisztem megszerzéséhez.

Gondoltam, jobb, ha az ember mindjárt az elején benyújtja igényeit, mert később már nagy a tumultus, s az embert félrelökdösik.

„Közjogi alapállások”, „Őfelsége, amikor...”, „A hercegprímás őeminenciája, aki az utolsó törvényes...” Ilyen és ehhez hasonló frázisokat kaptam mindössze, ami, lássuk be, kutyagumit sem ér. Szörényi báni titulusomat ellenben nem említették. Kezdtem aggódni a pozícióm miatt. Majd még jól odaígérik valaki másnak, holott én már tizenöt éve benyújtottam rá az igényemet!

Én ugyan nem folytattam velük tárgyalásokat, de egy ismerősöm például Észak-Svájc gauleitere.

Ki se néztem volna az illetőből, ahogy ott mellettem hörpintette a sört.

Egyszer beszéltem Szabó Alberttel – mesélte, amikor a Piccolinóban ücsörögtünk –, s elismerése jeléül kinevezett. Ott, a buszmegállóban, hajnali fél négykor.

– tette még hozzá.

Az anarchisták sem piszmognak sokat. Nem tutyimutyik.

Még le sem nyelte az ember a falatot – a dohos lukban, ahol 1996-ban meghallgattam őket, még hagymás-zsíros kenyeret is szervíroztak az ideológiai okítás mellé –, s már tukmálják rá az emberre. Egy kicsit még erőltettem a dolgot, s már enyém volt a nemek közti egyenlőség is. Szinte alig kellett kérni. Tálcán kínálták.

Állítom, az anarchisták meg a nemzetiszocialisták nem sokat szórakoznak!

De az oltástagadók!

Azok kizárólag magukról beszélnek.

„Én nem leszek maszkos birka!” „Én nem oltakozom, mint egy birka!” „Nekem csak az Úristen parancsol!”

Lefordítom.

A nekem csak az Úristen parancsol, annyit tesz, hogy

Az azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok. Ennél még az anarchisták is nagylelkűbbek. Azok legalább úgy tesznek, mintha érdekelné őket a közösség meg a többi ember. És ott legalább senki nem állítja magáról, hogy nemzeti.