Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Versenyfutás

Pozsonyi Ádám

2020.10.24. 11:00

- Egy padon pihentem, kezemben a tegnapi újsággal – mesélte Keskeny Károly -, s élveztem a napsütést, amikor felbukkant az egyik volt osztálytársam.

A Fabódé előtt ültünk egy bokor tövében, mert Mihály úr tudatát különös modern-izmus fertőzte meg. Elhatározta, hogy zenegépet szereltet az egyik sarokba, s az át-alakítások idejére a benti kiszolgálás szünetelt, így a Singer varrógépeket kiköltöztették a szabadba.

- Érdekes – tűnődött el egy pillanatra Keskeny -, sosem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy mai legyen egy adott sajtótermék. Mindig úgy gondoltam, hogy ha valami szenzációs esemény történik, teszem azt, betiltják a kortárs egyfelvonásos drámák színrevitelét, vagy valami más, ehhez hasonló örvendetes esemény zajlik le, úgyis fülébe jut az embernek, ami meg nem ilyen jellegű tudnivaló, s nem bír egy napot várni az elévüléssel, hát az nem is érdemes arra, hogy az ember koptassa miatta a szemét.

Keskeny elgondolkodva bámulta a pohara mellett araszoló katicabogarat, majd hanyagul arrébb pöckölte.

- No, hát szóval amint ott süttettem magam a délutáni nappal, feltűnt a sarkon Géza, aki mögöttem ült a harmadik padban.

- Szervusz, kérlek – nyújtotta a kezét már messziről, s előre mentegetőzött. – Bocsáss meg, de sietek. A minisztériumba kell mennem és már így is késésben vagyok. De előtte még be kell ugranom ide. Azzal intett, s már ott sem volt.
Alig tűnt el a szemem elől, a sarkon megjelent Bálint Rezső, a költő. Szimpla alkoholistaként indult, majd a mélységek lángoló váteszévé avanzsált az idők folyamán, s mindezt úgy, hogy főfoglalkozását – az idült alkoholizmust -, egy pillanatra sem kel-lett szüneteltetnie. A viccet sosem értette. A gimnázium harmadik osztályában, egy ízben a félemeleti fiúvécé teljes tagsága rajta röhögött, mivel kilencedik elmesélésre sem esett le neki az a bizonyos húszfilléres. Ekkor határozta el, hogy „komoly” ember lesz, és nagy horderejű dolgoknak szenteli életét. Megvetette azokat, akik költeményeikben efféle szavakat alkalmaznak, mint pl. stanicli, buszjegy, hónapos retek, vagy segéd-házfelügyelő, s makacsul ragaszkodott azon álláspontjához, hogy egy költemény – s egyáltalán bármiféle irodalmi mű -, csakis és kizárólag abban az esetben tekinthető komoly alkotásnak, ha ilyesfajta témakörökkel foglalkozik, mint árulás, halál, honfibú, önmarcangolás.

Mihály úr udvariasan érdeklődött, hogy kérünk-e még egy kört.
Kértünk.

- Alig lépett odébb a költő, már közeledett is Péter Jenő, a papírok embere.
Legalább háromféle járműről mutathatott fel jogosítványt. Tizenöt különféle oklevelet és díjat tudhatott magáénak, és minimum négyféle egyetemen tartott előadásokat. Összes papírosainak és címtárának talán nem is volt tudatában – ezeket a felesége tartotta észben, s amikor sétálni mentek vasárnap, nem ritkán így szólott hozzá: „Jenő, egy Veres Péter-díj birtokosa nem vesz fel ilyen kopott kardigánt!” Vagy. „Jenő, te, akinek a Józsa Péter Pál-asztaltársaság külön díszoklevélben fejezte ki elismerését, nem engedheti meg magának, hogy amikor köhög, ne tegye a szája elé a kezét!” Esetleg: „Jenő, egy megosztott József Attila-díj birtokosa igazán adhatna magára, és vehetne a feleségének egy új kalapot. Ez a mostani már szégyen!”

- Ő is sietett?

- Igen – Bólintott Keskeny. – És itt lett gyanús a dolog. Olyan gyorsan kapkodta a lábát, mintha mindenáron utol akarná érni a költőt, s a minisztériumi hivatalnokot.
De időm sem volt töprengeni ezen, már feltűnt a következő iskolatárs.

A Riba Gábort húsz éve nem láttam, alig ismertem meg. Ő ezzel ugyanígy volt. El is haladt mellettem, s csak miután futólag odakapta a fejét, akkor vett észre. Visszafordult.
- Rohanok – nyújtotta kezét. – Időre megyek valahová. Tényleg, nem tudod mennyi az idő? Otthon hagytam a telefonomat. Borzasztó…
Előhalásztam a sajátomat – régi készülék, csak akkor cserélem, ha elromlik -, rápillantottam, s közöltem vele az időt.
Láttam, amint a kezemet nézi, és benne a tárgyat. Döbbenten. Másodpercekig. Végül ezt mondta: – Nem kínos ilyen telefonnal mászkálni?
- Ki előtt? – csúszott ki a számon.

Mihály úr érkezett meg, s letette az újabb kört.
- Egészségükre az uraknak! Javaslom, hogy hajtsák fel a korsót a jó Ernyei ispán tiszteletére, ki 1073-ban, ezen a szent napon akadályozta meg, hogy az álnok Vid ispán igaztalanul ossza szét a zsákmányt Nándorfehérvár bevételekor.
Bólintottunk.

- És jöttek még volt osztálytársak? – kérdeztem Keskenyt.
- Hogyne – legyintett barátom. – Egyre sűrűbben, és egyre többen. Osztálytársak, iskolatársak, évfolyamtársnők. Sietve, lábukat kapkodva, egymás sarkára lépve, és mind valamiért ugyanabba az irányba haladtak egytől-egyig.
Keskeny szájához emelte a korsót, és ivott.
- Valamit ezek csinálnak – morfondíroztam. – Együtt. Valahová mennek. Igyekeznek. És nekem nem szóltak. Engem kihagytak a buliból.
Ők tudják, hogy engem kihagytak, ebben biztos vagyok, csak abban nem, hogy tudják-e, hogy én mindezt tudom. Talán úgy gondolják, nem is érteném, hogy ők hova mennek, és ott mit csinálnak.

- És miért?
- Nem tudom – nézett maga elé Keskeny elgondolkozva.
- És nem jutott eszébe, hogy megkérdezze tőlük?

Az utca végén Szász Kornél tűnt fel, mellette Hévizy-Bérczes Károly. Láthatóan vitatkoztak valamin. Szász felemelt kézzel gesztikulált, Hévizy-Bérczes makacsul ingatta a fejét. Keskeny arcán láttam, szeretné lezárni a történetet.
- Nem – mondta röviden. – Ez eszembe sem jutott.
Még ültünk ott egy darabig, majd rendeltünk még egy kört. Azután még egyet.
Pompás délután volt.

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére