Azt ismered amikor a csaj feltesz magáról a facséra egy kellemes képet, amit előre gyártott szűrőkkel és fotókorrekciós eszközökkel feljavít? A szelfit a pali meglátja és persze rögtön ugrik. A randinál aztán hamar kiderül, hogy a nő egy túlméretezett bálna és még csak véletlenül sem olyan mint a képen.

Vajon hazugság-e a szelfi?

Banális, de rendkívül fontos kérdés. Rá lehet vágni azonnal, hogy igen, hazugság. De mégsem teljesen az, hiszen a csajt ábrázolja, nem valaki mást. Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen jól megkomponált képnek milyen hatása van a Valósra (hiszen elmegy a pasas a randira, megtetszik neki a nő a képen, valódi hormonreakciót ad, valóban áll a bré, stb).

Na ezt hívjuk nagyban, némi humorral „mátrixnak”, vagy ahogy a híres francia baloldali, Jean Baudrillard nevezte: „szimulákrum”. A csaj nem állja ki a Valós próbáját, ugyanez a szembesítés azonban sokkal ritkább a politikában és a profi médiában, ahol úgy ömlik ránk a processzált sz888r, hogy azt jobbára észre sem vesszük. Sőt, ez az átdolgozott, megszűrt kamu hatással van a közös valóságra, ugyanis annak megfelelően cselekszünk, reagálunk, vagy éppen maradunk passzívak.

Manipulációnak, szemfényvesztésnek is lehetne nevezni, ha nem lenne szinte szerves része a politikai valóságnak. A manipuláció lelepleződik, a szimulákrum azonban nem, mert maga is a „valóság” alkotóeleme lesz, a részévé válik.

Tamás Gáspár Miklóssal készített interjúnk kétségtelenül kiverte a biztosítékot, pedig alig van benne hagyományos közéleti sárdagasztás. Így bizonyos szemszögből dögunalmasnak is nevezhető. TGM ugyanis olyan távlatból beszél a politikáról, mintha az euklideszi geometriát megalapozó axiómákról nyitott volna vitát. Releváns, de jócskán távol van a rögös „hétköznapoktól”.

Az interjú nyomán TGM jó adagot kapott abból a nyúlós, zöld ektoplazmából, amit a szellemirtókban, vagy békategóriás horrorfilmekben okádnak a kísértetek a halandókra. Mert szóba állt a „nácikkal”. Velünk.

Ezek a vélemények persze együgyűek és redundánsak. Egyetlen okból érdemes velük foglalkozni: az indulat miatt, amit egy szemellenző nélküli beszélgetés kivált.

Abban a langyos sz888rban, amit a szimulákrum biztosít, úgy fest forradalmi tettnek számít beszélgetni valakivel a szó eredeti értelmében, forradalmi tettnek számít egyenesen beszélni, nem hazudni, forradalmi tettnek számít hinni bármiben – legyen az a demokrácia eszménye, vagy Isten.

Tamás Gáspár Miklós kétségtelenül egy „hívő” ember. Nem úgy mint a hazai neoliberális operett-baloldal. A hívő megengedi magának azt a sérülékenységet, amivel a hit megvallása jár. A hit ugyanis az ember legsebezhetőbb pontja. Ki lehet röhögni, hülye érvekkel le lehet dorongolni. A 888 nem teszi ezt. Nem azért, mert egyetértünk vele, hanem mert emberi értelemben igaz, azaz Valós. Egyenes, őszinte, önazonos.

Kamaszkoromban szerettem Sting híres dalát, az „Englishman in New York”-ot. Aztán jött a Sláger rádió, ami szénné játszotta, mondjuk naponta lement ötször, éveken át. Máig ha meghallom a dalt, hányingerem lesz tőle. Vannak hozzám hasonlók, akik ugyanígy éreznek azzal a médiakörnyezettel kapcsolatban, amiben élünk. Õk olvassák a 888-at. Akiknek hányingerük van attól, amikor olyan címmel jelennek meg tudósítások, mint a napokban a BBC-n: „Szíriai migráns halt meg egy németországi robbanásban” (Syrian migrant dies in German blast). Nos, a hír az ISIS-ra felesküdött, szír öngyilkos merénylőről szól. Ez a szimulákrum, a processzált valóság. Itthon ez az Index, a 444, RTL és a többiek.

A helyzet pikantériája, hogy itt a 21-ik században, már nem a meztelenség, a szex, a polgárpukkasztó „botrány” az ami forradalmi. Ezek mind a jelen popkultúrájának részei, így redundánsak, üresek. Nicki Minaj hatalmas segge nem forradalmi, ahogy a Kanye West klipben („Famous”) szereplő meztelen híresség „look alike”-ok sem. Ami forradalmi az a józan ész, a reflexió, az egyenes beszéd vagy éppen a hit. Szegény katolikus egyház. Nála forradalmibb erőt ma nehéz elképzelni.

TGM a 888-al és a kortárs jobboldallal kapcsolatban (facebook-os válaszreakciójában) ott téved, hogy a 20-ik század és a 20-ik században leírt történelem perspektívájából próbálja megérteni azt. Ami felesleges, hiábavaló, mert a 20-ik század ma egyszerűen nem fontos, nem releváns. Nem vagyunk sem nihilisták, sem cinikus, reakciós machivaellisták. Vagy azok vagyunk. Mindegy. Ugyanis ezeknek az antagonizmusoknak akkor van jelentésük, ha a másik oldalon ott áll a „haladás”, egy pozitív utópia (mondjuk a kommunizmus) megvalósulásának történelmi lehetősége stb.

A koordináta-rendszer azonban egyszerűen elillant. Elnyelte az idő, a förtelmes 20-ik századdal együtt, ahol az európai ember megpróbálta a „történelem igazságát” és a ráció uralmát erővel kikényszeríteni. Ez volt a fasizmus és a szovjet „kommunizmus”. E két dolognál mélyebb megvetésre érdemes történelmi projektet nem tudok elképzelni.

A nagybetűs „eszméket” pedig elnyelte a „kapitalizmus” és a profi politika idea-piaca, arra használva őket, amire éppen kell.

TGM-nek igaza van abban, hogy ami számunkra, tőkejövedelemmel nem rendelkező, „munkaerejük eladásából” élőknek marad, az a józan ész, a gondolkodás és a reflexió képessége. Ezek istenadta dolgok, soha nem lehet felszámolni, elvenni őket. Az emberi állapot részei. Azonban e „képességek” a politika és a politikai cselekvők számára is adottak. Ez az a kortárs jobboldali szemlélet, amit itthon Lánczi András képvisel.

A gondolkodás és a reflexió nem azonos a „rációval”, az analitikus ésszel, a frontális kéreg egyeduralmával. A „ráció” és a ráció gőgje az, ami felszántotta a 20-ik századot. Bukása szerénységre int mindenkit.

A mai jobboldal szemszögéből a józan ész pragmatizmusa (szituatív gyakorlatiassága) áll szemben a kamuval, a hazuggal, az álszenttel, a status quo vak védelmével, a régimódi utópiával és mindenféle „izmussal”, vagy üres morális gőggel. Különös tekintettel a közkedvelt posztmodern, „jogvédő” liberalizmusra, ami a globális játszótéren tőkejövedelmet szerzők körében gyanúsan népszerű. Talán nem véletlenül.

A „kapitalizmus”, ma ismert nevén: piacgazdaság és problémáinak kritikus, reflexív kezelésére a jobboldalon nem azért van szükség, mert a belátható jövőben van alternatívája ennek modellnek, hanem mert a jelenben alkalmazkodni kell hozzá, adott esetben újra kell gondolni a politika és az állam szerepét, korrigálni kell, válságok esetén pedig védeni túlkapásaitól az állampolgárokat. A „kapitalizmus” valóban egy komplex, személytelen struktúrák és automatizmusok révén működő gazdasági rendszer, így „kritikája”, korrekciója józan ésszel túllép az elitekkel és tőkésekkel szembeni egypontnullás ellenszenven. A piacgazdaság tagadása azonban jelenleg ésszerűtlen, életidegen, ahogy Machiavelli számára ésszerűtlen lett volna a fejedelem hatalmának tagadása.

TGM szerint ez lehet „reakciós” megközelítés, valójában azonban józan pragmatizmus, „politikai realizmus”, amiben nincs semmi ördögtől való. Csupán véges, emberi. A történelmi kontextus korlátainak tudomásul vétele.