És akkor George Soros kiadta a jelszót. A hadak pedig megindultak, hogy eltöröljék a föld színéről a múltat, a jelent és a jövendőt. Eltöröljék a kis európai országot, amelyet tegnap még szocializmus sújtott, ma pedig a globalizmus megannyi terhétől szenved. Az országot, amelynek mindössze két bűne volt: rossz helyen, a népek országútján feküdt, illetve bennszülött lakossága nem törődött bele, hogy holnaptól a nemzetköziség nevében kormányozzák.

Addig azonban, amíg George Soros kiadta a jelszót, persze, történt egy és más.

Például az, hogy a frissen függetlenné vált országban George Soros megjelent ugyan, de eleinte nemhogy seregeit nem indította meg, még csak színre sem lépett. Létrehozott ugyan egy alapítványt, és számos „civil szervezetet” – a Sorossal szemben állók ötvenet számoltak össze – de ezek sokáig csak társadalmi nyitottságról, nagyobb szabadságról, emberi jogokról szónokoltak, más nem tettek.  Mindenki tudta, hogy Soros évi néhány millió dollárt oszt szét támogatottjai között, de úgy tűnt, ilyen csekély összegnek még nemzetbiztonsági kockázata sincs. Aki felemelte szavát a Soros-szervezetek átláthatatlan, a helyi törvényeket kijátszó működése ellen, azt lepisszegték.

Egészen addig tartott ez az állapot, amíg jobboldali kormány nem alakult az országban. Ez a fordulat, valamint a térségen átvonuló menekültáradat, amelyhez hasonlót Európában emberemlékezet óta nem láttak, felébresztette, működésbe hozta a helyi Soros-birodalmat.

Addigra Soros teljesen összefonódott a helyi baloldallal: a szociáldemokraták első embere köztudottan az amerikai milliárdos lekötelezettjeként tette a dolgát. Lázította az ellenzéket, utcára vitte az embereket, és ravasz módon szót sem ejtett a jobboldali kormány hatalmas fölényéről, csak és kizárólag embertelenségről, zsarnokságról, éledező fasizmusról szólt a mese. A főváros utcáin olyan jelenetek játszódtak le, amelyeket addig elképzelni sem lehetett. A helyi baloldal a maga kisebbségi táborával úgy viselkedett, mintha ők volnának a többség, mintha éppen az előző választást nem a jobboldal nyerte volna meg. A főváros utcáit fiatalok lepték el, először csak pár ezren, aztán több tízezren. A szervezők pontosan tudták, hogy nem a demonstrálók száma, hanem a tartós jelenlét számít: a liberális fiatalok pedig tudták, mi a dolguk, folyamatosan zajongtak, vonulgattak, skandáltak. Soros egyetlen szavára összeállt, ami látszólag nem tartozott össze, de titokban már réges-régen összekovácsolódott a puccsra. Az utcán a baloldali tüntetők őrjöngtek, a világsajtóban a Soros-hálózat emberei átkozták a kis európai ország kormányát, számon kérték a korrupció, a polgári szabadságjogok állását. Az amerikai nagykövetség látványosan beavatkozott az ország belügyeibe, amikor először óvatosan, majd nyíltan támogatásáról biztosította a tüntetőket. Az Európai Unió különféle testületei megüzenték a jobboldali kormánynak, hogy ha nem tartják tiszteletben az emberi és polgári jogokat (bármit is jelentsen ez), minden létező módon fellépnek majd ellenük.

Időközben a jobboldali kormány – észlelvén, hogy a belső bajok mellett másféle nyomás is létezik – lezárta az ország déli határát. A lépés logikusnak tetszett, hiszen az újabb menekültáradat fenyegetően közeledett, száz és százezrek akartak áthaladni az országon, és semmilyen biztosíték nem látszott arra, hogy nem állnak meg, nem telepednek le, nem szerveznek terrorista cselekményeket. Mindezzel megsértették George Soros legszentebb hitelvét, a nyitott határok és a nyitott társadalom kikényszerítését.

A fővárosban elszabadult a pokol. A Soros-szervezetek a baloldallal karöltve minden eddiginél nagyobb tüntetést szerveztek, a festékszórós vandálok összefújták az egész várost, rátámadtak a közintézményekre, végül összecsaptak a rendőrökkel. Az aktivisták közel többen délre utaztak, hogy a lezárt határnál tüntessenek. Agresszív fellépésüket a világsajtó élénken üdvözölte, és „színes forradalomnak” keresztelte. Az egyik szemtanú így festett le a jeleneteket: „Rémálom volt. Soros hadserege kövekkel dobálta meg a kormánypárt székházát védő rendőröket. Közben ollókat osztogattak az embereknek, hogy a határon legyen mivel elvágni a drótkerítést. Kitört a káosz.”

Victoria Nuland, amerikai külügyi államtitkár-helyettes pedig, aki közvetített a felek között, és magát semleges személyként festette le, a következőt nyilatkozta a válság kellős közepén:

Végül a polgárháborús hangulatban, a nemzeti tragédiától rettegő jobboldali kormány engedett, lemondott, és kiírták az előrehozott választást. George Soros győzött.