Aztán elkezdődött a film. Tíz perc telt el nagyjából, amikor kiderült: a titkosszolgálat addigi vezetőjét, aki Dreyfus ellen a bizonyítékokat gyűjtötte, azért kell leváltani, mert az egész teste állandóan remeg. Amikor kiderült, hogy vérbajos, a három férfi röhögni kezdett (ebben még semmi politika nincs, gondoltam, sima politikamentes primitívség, nyilván szifilisz, fütyi, punci, hehehe), majd az egyik megszólalt, erős szobahangon, mintha otthon a tévé előtt ülne: szifiliszes franciák, szifiliszes franciák. Később, amikor az egyik tisztről kiderült, hogy valamiben tévedett, jött a „megdugott franciák, megdugott franciák” , ennél persze sokkal trágárabban, utalva arra, hogy milyen hülye egy tizenkilencedik századi francia katonatiszt, majd a hangos nyerítésszerű röhögés. Többen diszkréten rájuk szóltak, én egy „elég már” megjegyzéssel beértem. Majd a következő jelenetben, amikor arról beszéltek a filmben, hogy Dreyfus zsidó, a három férfi még jobban röhögni kezdett, és „zsidó, fogjál nekünk ... valamit” kezdtek énekelgetni egyéb, szerintem a francia büntető törvénykönyvbe egyértelműen ütköző szidalmak kíséretében, bár bevallom, azt nem értettem, hogy mit kellene fogniuk. Sajnos egyáltalán nem ismerem a muszlim francia- és zsidógyűlölők kultúrkörét, de ha nagyon meg kellene erőltetnem magamat, arra tippelnék, hogy mintha békát mondtak volna. Ekkor viszont egy néhány sorral előttem ülő nő angolul – nyilván külföldi volt, biztosan jól értett franciául, hiszen egy franciául beszélő, komplikált filmet nézett, de beszélni feltehetően kevésbé tudott folyékonyan – nagyon keményen rájuk üvöltött. Olyan hangerővel és határozottsággal szólt rájuk, hogyha egy szót sem tudtak angolul, akkor is megértették.

A három férfi azonnal el is hallgatott, bár kétségtelen, hogy utána időnként azért csendesen nevetgéltek, egyszer pedig megállapították, de már csak félhangosan, hogy mocskos franciák. Mindenesetre végigülték az egyébként több mint kétórás filmet. Igaz, amikor a film egyik dramaturgiai csúcspontján az igazságért és saját antiszemita meggyőződése ellenére egy zsidó ember felmentéséért harcoló katonatisztnek azt üvölti a leleplezett áruló (ő helyette ült börtönben évekig Dreyfus kapitány), hogy te mocskos zsidó, tapsolni kezdtek.

Amit érdekes és szomorú volt megfigyelői pozíciómból látni: egy (nem tudom, milyen nemzetiségű) külföldi nő kellett, hogy többé-kevésbé rend legyen. A franciák nem tudták megoldani a saját problémájukat. Vagy még inkább, egészen pontosan: nem merték. Hiszen mi a francia emberek tapasztalata? Ha konfliktusba kerülnek a bevándorlók vagy éppen a muszlimok világával, végül ők lesznek a hibásak. Iszlamofóbok (iszlámgyűlölők, ez a francia balliberális világ új szitokszava), idegengyűlölők (ezt már ismerjük). Őket bélyegzik meg. Nem az illegális migránst üldözik, hanem az önkéntes határvédőt. Nem a francia embereket mocskoló rappert büntetik meg, hanem az ezt szóvá tevő esszéírót. Az állam nem velük van. Ezért aztán jobb hallgatni. Üvöltözzenek, abból nem lehet baj. Ha szóvá teszik, abból már inkább. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogyha valaki leállíttatja a vetítést, esetleg rendőrök jönnek, akkor a három botrányt okozó férfi mellett felírják néhány reklamáló adatát is – aztán ki tudja, hogy mi lesz. Mi van, ha a munkahelye nem örül a bizonyítottan nem píszí dolgozónak? Hiszen muszlim urakkal kizárólag nem píszí állampolgárok kerülhetnek konfliktusba.

Ez történt a moziteremben – de térjünk vissza a filmhez.

A filmben az új titkosszolgálati vezető, aki a már börtönbe zárt Dreyfus ügyével elkezd foglalkozni, mert gyanús neki az egész per, egy Picquart nevű katonatiszt. Ő maga lenézi és sértegeti a zsidókat, egyébként meg egy önző ember. Mégis ő kezd nyomozni Dreyfus ártatlanságáért, mégis ő kerül börtönbe emiatt. Ugyanis – erről szól a film – ez az ember egyvalamiben vakon hisz: az államban, az állam tisztességében. Ha neki van igaza, akkor az állam majd neki fog igazat adni, ha meg korábban az állam tévedett, akkor belátja a tévedését. Hogy csak úgy bízhat az ember az államban, ha az állam minden esetben igazságot szolgáltat. Még olyankor is, amikor a börtönbe zárt ember neki ellenszenves, a tényleges áruló pedig nem, legalábbis neki nem. Mindent meg kell tenni, hogy az emberek bízni tudjanak az államban.

Amit a moziban láttam, mármint a nézőtéren, az ennek az ellenkezője. A píszíhazugság terrorja, az álbaloldali igazodás zavarodott világa arra készteti a francia embereket, hogy inkább tűrjék három provokátor vagy egyszerűen csak primitív férfi cirkuszolását egy moziban, mint hogy megszólaljanak. Hiszen tudják: az állam nincs mellettük.

Fogalmam sincs, hogy a három trágárkodó, franciaszidó muszlim hogy került abba a moziba. Ha mániákus lennék, azt is gondolhatnám, hogy egy mecsetből küldték oda őket, hogy provokáljanak egy kicsit (lehet ilyesmikről is hallani). Az is lehet, hogy a Vádolom cím miatt egy krimit gondoltak, talán ismerték Jean Dujardin nevét, ő több bűnügyi filmben is játszott, de aztán a filmdráma alatt unatkoztak, és így próbálták vidámabban eltölteni a vetítés idejét. De hogy abnormálisan viselkedtek – és hogy bizonyos értelemben abnormális volt a közönség hallgatása is –, az egészen biztos.

Maga a szituáció olyan volt, mint egy film.

A vásznon az államban való hit romantikus apoteózisa, a nézőtéren az államban való hit képtelensége.

Mint egy nagyon szomorú film.