Haladóék mindig tudták, hogyan kezeljék a másságot. Hogyan fogadják el, hogyan tiszteljék az eltérő kultúrát.

Sehogy.

Dicső őseik a nyaktiló feltalálásával emlékeztek meg az első országos mérteű pride és másságünnepély beindításáról, az első világhírnévre szert tett tolerancia kampány és érzekenyítő eseménysorozat megszületéséről, s a guillotine alá helyezték annak a nyakát, aki nem fért bele az ő másság definíciójuk keretei közé (papok, nemesek, polgárok, apácák, parasztok). Aki túl kicsit volt méretre – mint a gyermek anti-másságosak -, azokat szépen kettészeletelték eme forradalmi és egalitárius masinéria alkalmazásával.

Később sem elégedtek meg azzal, hogy címkéket aggassanak (kulák, osztályellenség stb.), hanem vidám, vörössel díszített páncélvonatokkal járták az országot, s aki nem nevetett velük, azt – mint ünneprontót – agonylőtték.

A buli most kétségkívül csendesebb, de a szándék nem változott, legfeljebb a lehetőségek korlátozottak. Ma is ugyanúgy tisztelik a másságot, az eltérő kultúrát, az eltérő értékrendet.

A másság tisztelet elsőszámú honi élharcosa és zászlóvívője az index már megütötte a hangot, és előkészítette az áhítatra a népet.

’175 kiskorút molesztált 33 pap krisztus légiójából” – olvashatjuk a szalagcímet, s ha az írásba is belenézünk – az átlagember nem tesz ilyet, csak látja a facebookon a megosztást, s így szól toleranciában élenjáró ismerőséhez: „Látod, ilyenek azek a papok, ezekkel haverkodik az Orbán” – kiderül, mindez latin amerikában történt, nem a gonosz európai fehérek közt, s uszkve 80 év alatt. De a lényeg, hogy az ünnepi hangulat adott.

Az elfogadás másik fellegvára a 444 Szájer Józsefnek Magyar Nemzetben megjelent gondolatain – „A szabadság ellen támadó globalista erőknek ma mi vagyunk a legfőbb célpontja. Talán nem véletlenül. Ezért én is azt üzenem, mi is azt üzenjük nekik, a timmermansoknak és folyton új formában reinkarnálódó, hétfejű sárkányhoz hasonlatos hazai rajongóiknak, hogy: mi sem. Mi sem megyünk sehová. Maradunk. A küzdelem a szabadságért folytatódik.”- így gúnyolódik.

„Gyönyörű ünnepi gondolatok egy igazi szabadsághőstől.”

Persze, megértjük mi ezt. Nekik a pridén kívül nem nagyon van más ünnepük. Nehezen várható el, hogy tiszteletben tartsák másét.

De lássuk be, nekik sincs azért kőből a szívük. Van valami, ami megüti azt a mértéket, ahol már meghatódik az ember. Együttérez. Izgul. Érzések serkennek a lélekből, s a szív repes.

No, nem Krisztus születése, a közelgő karácsony, esetleg a magyar, vagy a fehér kultúra sorsa. Fenéket.

„Levetették a gendersemleges jelzést az ország legjobb gimnáziumának vécéjéről” olvashatjuk az index vastagon szedett sirámát.

Jaj, hogy történhetett ez? – csapja őssze tenyerét az érzékenyített, haladó szellemű ember, s dobogó szívvel olvas:

„miután az egyik tanuló igényét követve a Lovassy László Gimnáziumban kialakítottak egy gendersemleges mellékhelyiséget, a fenntartó és a körzet fideszes parlamenti képviselőjének nyomására le kellett venni az erre utaló jelzést.”

Szóval már itt volt a kánaán, de jött a diktatúra, s visszalökte az embereket a boldogtalanságba.

Ja, nem. Akarom mondani egy embert. Mert ez az egész baromság

egy ember miatt történt. Ez az egész annyira tipikusan libsi. Van az egyén, ő a világ közepe. Hozzá alkalmazkodjon mindenki.

Írják át az egész irodalomtörténetet, fabrikálják át a család fogalmát, tegyék tönkre az ország kultúráját, mert pár idióta lelki sérült nyafog.

Azért szeretném megjegyezni, ez így nem eléggé zöld hozzáállás. Egyetlen ember miatt külön tábla, külön fülke, külön csavar, külön fizikai munka és ki-be lélegzés?

Gréty ha látná, haragosan ráncolná a szemöldökét.