A következő szöveget olvasom épp:

„A New York-i oktatási minisztérium bejelentette, hogy az állami iskolákban a következő tanévtől nem ünneplik, és nem ismerik el a Kolumbusz-napot, helyette bennszülöttek napját fognak tartani, megmutatva, hogy kik voltak az amerikai kontinens első lakói” – írja a V4NA hírügynökség. (Hír TV, 2021. május 16., 18.44)

Miről is van itt szó? Mielőtt a toleranciaversenyen elindulnánk, és izzadt kezünkkel magasba tartanánk az „Elfogadunk mindenkit!” táblát, vegyük csak át, és értelmezzük ezt a szöveget.
Tehát ünnepeljük a nemlétet. Ünnepeljük azt, amikor nem voltunk. Megemlékezünk a nemlétezésünkről, és a nemlétünket követendő példának, fényes napnak, előttünk álló példának, örömnek, pozitívumnak – kinek mit jelent az ünnep fogalma, ugyebár –, tiszteletre méltónak és hurrázandónak állítjuk be. Azt értéknek és jónak festjük le.
Ez a halál kultúrája. Ez a halál kultúrája, és semmi más.

„Az őslakosok napja elismeri, hogy a bennszülöttek az első lakói annak a földnek, amely hazánkká vált” – mondta Nathaniel Styer, New York oktatási osztályának vezetője. „Az őslakosok napjának ünnepként való elismerésével reflektorfénybe kerülnek az őslakosok történetei, kultúrája és hagyományai. Alig várjuk, hogy ezt a napot megünnepelhessük a következő tanévben.”

Ez olyan, mintha valaki nem a születésnapját ünnepelné, azt, amikor a világra jött, létrejött mint önálló entitás. Amikor létrejött ő, aki nem volt, hanem a születésnapján sírna, pityeregne, könnyeit törölgetné, homokot szórna a fejére, vagy tapsolna annak a napnak, amikor a papájának nem sikerült az éjszaka, dőlt az árbóc, képtelenség volt felállítani, és nem ment. Ez olyan, mintha valaki tapsolna a csődnek. Tapsolna a sikertelenségnek. Mert ez taps, a sikertelenségnek szóló taps, a saját sikertelenségünknek szóló, illetve a saját kultúránk sikertelenségének, vagy ha mégis siker, akkor a siker miatti szégyenkezés napja. Annak az ünnepe.

„A Not the Bee hírportál rámutat, a modern progresszivizmus és a multikulturalizmust támogató csoportok szerint Kolumbuszt nemhogy nemzeti hősnek nem lehet nevezni, hanem egyenesen bűnösnek tartják.”

Mennyire beteg dolog ez már, de tényleg!

Soha semmiféle kultúra nem ünnepli, és nem ünnepelte azt, ami előtte volt. Csak a haladók. Vagy ezek az idióták már az ünnep fogalmát sem ismerik vagy értik? Azt, hogy ünnepnek mindig azt tekintjük, ami nekünk nagyszerű, öröm, jaj de jó, és azt, amivel – leegyszerűsítve – jól járunk?

„A Kolumbusz-napot az utóbbi időben elkezdték felülvizsgálni, mivel egyes csoportok véleménye szerint az ünnepnap sérti az amerikai őslakosokat, akiket Kolumbusz és az európai gyarmatosító hatalmak megérkezése után betegségek és erőszakhullám tizedelt meg.”

Ünnepeljük a nemlétünket. A létünket, a születésünket meg semmiképp ne.
Szép ünnep. Felemelő. Dicsőséges. Kína meg, gondolom, ehhez csak egy kávét kér.
Persze nálunk is volt egy ilyen barom, aki elment ünnepelni az akkor születőkhöz, az ő születésnapjukon, a mi pusztulásunkat. Medgyessy Péternek hívták azt az illetőt, aki 2002-ben Adrian Năstaséval koccintott a trianoni békediktátum évfordulóján. És még csak nem is értette, mi ezzel a baj.

De a haladók ilyenek. Szavazz rájuk, és előre hozzák a temetésedet!