— Maga szereti az ünnepeket?

— Mit mond?

— Azt kérdeztem, hogy szereti-e az ünnepeket.

— Ó, nagyon. Ilyenkor azt a sok büdös kölköt elviszi az anyja, vagy az apja a rokonokhoz, lehetőleg vidékre, egy szép, hangulatos alföldi faluba, és végre kiürülnek a játszóterek.

— A hegyekbe nem jó?

— De. Oda is jó. Főleg, ha jó messze van. Látom, már kötekszik. Megkérem, hogy ne folytassa, inkább folytatom én.

— Folytassa…

A másik egy darabig hallgatott, majd csillogó szemmel kezdett bele.

— Mindig ezen az úton jövök haza injekcióról, s megyek el a játszótér mellett. Évek óta. Megállok, belekapaszkodom ujjaimmal a kerítésbe, s úgy bámulok befelé. Nézem az új játékokat. Látja, ott, azt a kék akármit? Ha az ember arra rácsimpaszkodik, s ellöki magát, akkor forogni kezd. A mi időnkben ilyen még nem volt.

Két nyugdíjas ül a padon, egymás mellett. Beszélgetnek.

— De nem lehet használni, mert az őrjöngő, ordibáló kölykök ellökik az embert. Múltkor is próbáltam felülni a hintára, de nem tudtam hozzáférni.

— Gyűlölöm a gyerekeket!

— Mit mond?

— Hogy gyűlölöm a gyerekeket!

Két nyugdíjas ül a padon, egymás mellett. Beszélgetnek. Egyikük lába mellett ételhordó, a másiknál szatyor, benne fél kiló kenyér s némi trappista sajt.

— De ilyenkor, amikor ünnep van, amikor együtt a család, és a szeretet lángja lobog a szívekben, amikor a távoli rokonok összegyűlnek, üres minden játszótér, s végre kipróbálhatom én is.

— Nem jön egy körre?

— Mehetek…

— Mire szeretne felülni?

— A csúszdára. Vagy nem is. Ott az új mászóka. Kipróbáljuk?

— Jó. De akkor siessünk, mert most, ebben a pillanatban lépett be az elkerített részre az a köpcös, szemüveges alak, ott. Látja? Az egy undok. A gyógyszertárban is mindig tolakszik, furakodik, s ha jól látom, a mászóka felé üget a botjával. Úgyhogy tápászkodjon fel, indulás!

(A borítókép a szerző munkája.)