Üdvözlet a legelõrõl
2017.06.12. 14:28
Valamikor a Jobbik és a MIÉP előtti időkben, amikor Csurka Istvánt még drámaíróként jegyezték, a szocializmusról pedig jelen idejű dolgok jutottak az emberek eszébe, szóval, ott és akkor a nemzeti radikalizmust jóformán csak régi könyvekben találhattuk meg. Emléktöredékeiben élt a háború előtti népi mozgalom, de mégis volt és létezett, még akkor is, ha a 80-as évek derekára a magyar szellemi élet főszereplőit – képletesen szólva – gúzsba kötötte a hatalom, és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy Kert-Magyarország vagy a szomszédos népek iránti tejtestvériség (mindkettő Németh László gondolata) realitását vizsgálják.
Nekem, a gimnazistának azonban a népi írók jelentettek mindent. Minden fellelhető, és fel nem lelhető regényt, drámát, esszét és verset elolvastam Kodolányi Jánostól, Németh Lászlótól, Sinka Istvántól, Féja Gézától és a többiektől, amit ma már nem is nagyon értek, és csakis azzal magyarázok, hogy abban az életkorban egyszerűen felhabzsolja az ember a könyvek tucatjait, és bontakozó szellemi útkeresésének egyszerűen nincsenek határai. A könyvtárak mélyéről és az otthoni szobából igen egyszerűen festett a népi írók programja: a paraszti milliókra támaszkodva, a népet természetes állapotába visszajuttatva, művelve, tanítva talán sikerül felépíteni két pogány közt, egy hazáért, a maga útját járó, független és gyarapodó Magyarországot.
Olvastam, olvasgattam a népi-urbánus vita dokumentumait is, és szembetűnt, hogy mennyire utálták a népi írók Márai Sándort. Féja valóságos filippikákat szórt rá irodalomtörténetében, Kodolányi pedig nagy terjedelemben rontott neki, amikor Márai megírta a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című vitairatát. Sokáig nem értettem a különös ellenszenv okát, míg aztán rá nem bukkantam Márai 1944-es naplójegyzetére: „Miért vagyok ››urbánus‹‹? Mert hiszek abban, amit Hendrik van Loon mond: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek: (…) a többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet. Nem a pásztorok, nem, s nem is a gulyások. Az emberiség történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el, hanem a fórumon."
Itt van a kutya elásva. Tény, hogy a népi írók még a magyarságát is megvonták egyik-másik urbánusnak, de nem kisebb sértés leparasztozni a fél világot. Nagyjából olyan esélye lehetett népiek és urbánusok egymás nyakába borulásának, mintha Hont András és Bayer Zsolt családostól összejárna.
Készséggel elismerem, hogy a népi mozgalom 2017-ben emlékezetpolitikai ügy. A magyar parasztság időközben eltűnt: amit 1939-ben vagy 1959-ben parasztságnak neveztünk, ma már nem létezik. Abban sem vagyok biztos, hogy a népi írók helyzetelemzéseiből sok minden érvényes lenne manapság. Egyébként is jellemezte őket valamiféle földre szállt naivitás, sokszor nem léptek át a maguk utópiáin. Gondoljunk csak arra, hogy amikor 1956-ban Petőfi Párt néven újjáalakult a Nemzeti Parasztpárt, az új politikai alakulat ideológiáját firtató kérdésre Illyés Gyula így felelt: „,A Parasztpárt ideológiája Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Ady Endre és Móricz Zsigmond könyveiben található meg.” Erre konkrét politikai cselekvést aligha húzhatott volna bárki is.
A helyzet mégis az, hogy inkább nekik, mint Márainak kell igazat adnunk. A kultúra ugyanis – a kassai polgár állításával ellentétben – nem pusztán a fórumokon, de a legelőkön is tenyészik. Egyrészt közvetlenül is: ha nincs legelő, akkor nincs népköltészet, népmese, monda, ballada. Ha nincs legelő, nincs Kalevala és nincs Roland-ének. Még történetírás sincs, hiszen a történetírónak – legalábbis az idők kezdetén – magához a néphez kellett lehajolnia, hogy felcsipegesse az emlékezet morzsáit. De tenyészik a kultúra áttételesen is a legelőn: a paraszti származású, népből érkezett művészek végeláthatatlan sokaságára gondoljunk, akiket nem a városi kultúra, hanem a falun megélt tapasztalat, gondolkodás, nyelv avatott mesterré. Márai és Móricz két külön világ, de pusztán városi származása miatt Márai nem nagyobb kettőjük közül. Sőt...
Bár a 20. század sok mindent gyökerestől csavart ki a magyar emlékezetből, a parasztozás divatja ma is eleven. Pedig vidéken vidámabban telik az idő. Minél közelebb van az ember a földhöz, minél többet áll a szabad ég alatt, annál több energiát, erőt szív magába. Minél nagyobb a látóhatár, annál inkább megnőnek a belső tartományok. A kertben tenni-venni sem egészen ugyanaz, mint edzőteremben lesni a másik embert. Nem beszélve a gazdálkodás kézzel fogható gyümölcseiről: a saját termés, a saját tulajdon okozta boldogságról, amely a szabadság érzetét szabadítja fel bennünk. A szabadság érzetéből pedig nívós fizikai és szellemi teljesítmények születnek. Szabad levegőn jobban tenyészik a kreativitás, mint kutyaszar, benzingőz, zaj és tömegjelenetek közepette.
A vidéki élet nem magasabb szintű, hanem egyszerűen jobban megfelel az ember természetének. Talán mert a legelőről származunk és nem a fórumról. És kizárólag nézőpont kérdése, miért találjuk előkelőbbnek a városi létet a falusinál. Az angol nemesség – szemben a franciával – kizárólag vidéken élt és gazdálkodott, és mégis egész ügyes birodalmat eszkábáltak össze maguknak (konkrétan az akkori világ vezető hatalmát). Mégsem mondta, mondhatta senki, hogy vidéken élni kevésbé előkelő létforma, mint London déli részén egy sorházban.
(Hogy mi a boldogság? Olvassunk Illyést: „A falu nyújtotta élvezeteket már mi magunk sem tudjuk ízlelni. Annyit gondolunk a városi alkalmakra. Holott alig van léleknyugtatóbb dolog, mint havazáskor egy kis falusi szobában kártyázgatni, vagy zsebünkben két tojással fölballagni a szőlőhegyi présházba, a tojást egy kis szalonnával megsütni, átkiabálni a szomszédokhoz, elbeszélgetni velük, vagy ha nincs senki a hegyen, húszesztendős kalendáriumokat olvasgatni. Ilyenkor kellő színvonalra ereszkedik nemcsak Európa és az emberiség jövője, amely már természeténél fogva elég gyakran kilátástalan, hanem még az is, ha az ember legszebb tehene megdöglött, vagy házassága nem egészen tökéletes. Éppilyen hasonlíthatatlan öröm esős őszi időben megfaragni azokat a kis pálcákat, mellyel majd a hurka és a disznósajt végét elzárja az ember, vagy fölhangolni és kipróbálni a citerát. Jólesik ilyenkor egy kis magányos kukoricadarálás is a félhomályos padláson: az ember mintha egy-egy szakajtó gondot és bánatot darálna le. Éppily lelki könnyülés szénára dőlve hallgatni a tehenek és lovak egyenletes falatozását. Mélyre süllyedt az, akinek a szíve nem melegszik meg egy kicsit, valahányszor a jószág elé abrakot vet. Sivalkodó malacok etetése éppenséggel nevetésre ingerel. Emelkedett és derült lélek élvezetet talál a gyermekek rikoltozásában, sőt az öregasszonyok pletykázásában is. Ha az eső eláll, külön öröm. Agg szó, de igaz: annyit él az ember, amennyit jókedvvel.”)
Mindezt csak zárójelben. Az igazán csodálatos az, hogy népiek és urbánusok, öldöklő vitáik, kölcsönös sértegetéseik ellenére mit hagyományoztak az utókorra. Hát, a legjavát. A két világháború közötti páratlan szellemi pezsgés megtermékenyítette a teljes magyar kultúrát. Mi csak maradjunk az irodalomnál. A népi írókból nem politikai programjaink, ellenszenveik és előítéleteik, hanem irodalmi alkotásaik maradtak meg. Németh László drámái, esszéi, Kodolányi János történelmi regényei, Sinka István versei, Tamási Áron prózája, Kovács Imre, Illyés Gyula, Szabó Zoltán szociográfiái. Még a sztálinistává lett Darvas Józsefnek, Erdei Ferencnek és a nyilassá lett Sértő Kálmánnak, Erdélyi Józsefnek is vannak el nem évülő irodalmi értékei. Ugyanígy az urbánus oldalon: írók tucatjait említhetnénk, akiknek ostoba, előítéletes közéleti írásaira ma már senki sem emlékszik, irodalmi nyomot mégis hagytak.
Emlékszünk-e a saját írásainkra két hét múlva? Képesek vagyunk-e, akarunk-e maradandó, komolyabb könyveket írni, filmet rendezni, zenét szerezni, képet festeni, vagy gúzsba kötnek bennünket 2017 reálpolitikai szempontjai? Egyáltalán fontos-e, hogy ne csak a pillanatnak alkosson az ember, hanem nézzen nagyobb feladatra is?
Kínzó kérdések. Tartok tőle, hogy a legelőn túl nagy a kolompolás, a fórumon meg az utcai zaj, senki nem hall semmit, a mindennapok pedig elvégzik a magukét.