Bele szoktunk gondolni, hogy az élet valójában mennyire törékeny? Miközben éljük a mindennapjainkat, kevés energiát szentelünk arra, hogy gondolkodjunk is az élet bizonytalanságán.

Legalábbis a folyamatos hajtás mellett nekem erre nem sok időm jut, bevallom.

A minap a határon jártam és a sürgés-forgásban megálltam egy pillanatra. Arra a pillanatra, ami a hétköznapokban elmarad. Ebben a pillanatban embereket láttam, szülőket, gyerekeket, férfiakat és nőket. Olyanokat, akik sokáig úgy élték az életüket, ahogy mi, vagyis nem számoltak a törékenység lehetőségével. Aztán egy pillanat alatt összedőlt az a biztonság, az a béke, ami az addigi életük stabilitását jelentette.

Béke. A béke természetesnek tűnik annak a generációnak, amelybe én is tartozom. A háborúról a dédszüleim meséltek, de egy történet meghallgatása sosem ad valós érzetet. Elmesélni ellehet, de átélni egészen más. Az életünknek a béke ugyanannyira része, mint maga a levegő.

Pont emiatt egészen döbbenetes és borzasztó, hogy megtörtént és történik az, ami a szomszédunkban, Ukrajnában zajlik. Az eddig csak elmesélt háború valósággá vált.

Valósággá vált és a békébe vetett hit összetört. Az élet törékeny.

A határ mentén széttört emberi sorsokat láttam. Síró arcokat, felépített életeket, amik most egy táskába vagy jobb esetben bőröndbe zárva zötykölődnek a tulajdonosaik mellett.

Milyen érzés lehet elhagyni a munkádat, milyen lehet otthagyni a házadat, milyen lehet elbúcsúzni a rokonoktól, barátoktól, milyen lehet elköszönni a hazától?

Olyan trauma ez, amelyet valószínűleg a most menekülök soha életükben nem fognak feldolgozni.

A béke törékeny, ahogy az élet is az. De béke nélkül nincs értelme az életnek. Állítsuk helyre azt, amit mások tönkretettek!