„Vannak emberek, akik nem éreznek szexuális vonzalmat mások iránt. Az aszexualitás nem betegség, nem cölibátus, nem az intimitástól való félelem. Sokféle aszex ember van: lehet magas libidójuk, szerethetnek randizni vagy maszturbálni. Nem a sajnálatodra, hanem a megértésedre van szükségük. Sulyok Viktóriával, a Magyar Aszexuális Közösség egyik tagjával készítettünk interjút.”

Várjunk csak, hogy is volt ez?

„Az aszexualitás nem betegség, nem cölibátus, nem az intimitástól való félelem.”

Az apám, aki rendes, régimódi ember volt – Isten nyugosztalja szegényt! –, még azt mondta volna, hogy „fapina”, vagy ha hölgyek társaságában lett volna, akkor azt, hogy „frigid”.

De haladjunk! Most ilyen logikai bukfencek részletezésébe nem megyek bele, hogy aki aszexuális, annak hogy lehet magas a libidója, és ha valaki nem kívánja a szexet, mi a fenének maszturbál, de jó, mindegy. Ellenben ezt figyelték? „Magyar Aszexuális Közösség.”

„Viki harmincas évei végén jár, műfordítóként és tanárként dolgozik. Feltűnő jelenség: színesen öltözködik, rendkívül energikus, közvetlen. Bátor őszinteséggel osztja meg velem személyes történetét és a Magyar Aszexuális Közösség aktív tagjaként végzett munkájának tapasztalatait.”

Igen, mert hogy ez itt kérem egy közösség, és ennek a „közösségnek” vannak „aktív tagjai”. (Egy volt kollégám soha nem mosott fogat, és sokan azt gondoltuk, hogy igénytelen, vagy lusta, de rájöttem, hogy előítéletes voltam. Ítélkeztem, véleményt mondtam és nem „fogadtam el” őt. Pedig minden bizonnyal csak az volt, hogy ő a „fogmosást trehányul vagy egyáltalán nem végző” közösségnek volt tagja, ráadásul aktív tagja. Utólag is restellem, hogy az előítéletesség, a megkülönböztetés vétségébe estem és kiközösítettem őt. Mentségemre szolgáljon, hogy nem csak én.)

Szóval ez egy „közösség”. És így Viki a „közösség” tagjaként minden bizonnyal aktívabban tud fellépni, hogy elfogadtassa a társadalommal azt, hogy ő nem akar szexelni. Mert ez a társadalom huszonnégy órában ezzel foglalkozik. És ez a társadalom megveti és megkülönbözteti őt.

Nem hülyének nézi vagy nem foglalkozik vele. Nem. Megkülönbözteti.

„Afóbiának nevezik az aszexuális és az annak vélt embereket sújtó előítéleteket és hátrányos megkülönböztetést.”

(El nem tudom képzelni, egy aszexuálist miféle megkülönböztetés érhet. „Kérek fél kiló kenyeret! Magának csak penészest adunk, mert maga aszexuális!”)

És itt az összes liberális elmebaj közös nevezője. Van valami a normalitástól eltérő viselkedési formájuk, azt kikiáltják kisebbségnek, a tagjait pedig „közösségnek”, akik küzdenek a „megkülönböztetés” ellen, az „elfogadásért”.

Az „elfogadás” valami olyat jelent, hogy az eltérőt fogadja el a társadalom olyannak, mintha nem lenne eltérő. Hogy ennek mi értelme, azt nem tudom. A közösség érdekeit nem feszegetem, mert értelemszerűen a közösségnek (nemzet, társadalom stb.) semmi haszna nincs abból, hogyha a közös nevezőn kívül lévő, a közös érdeket és hasznosságot nélkülöző jelenségeket normálisnak fogadja el. De mi a haszna ebből a kilógónak? Hát ő nem arra büszke, hogy kilóg? Az extrém metálos nem arra veri a nyálát, hogy ő extrém? Jól járna vele, ha minden szotyolaárus meg vécés néni death metalt hallgatna, és a piacon a kofák az Obituary új albumáról beszélgetnének? Ha elfogadják, besorolják a mainstreambe, azonnal nem lesz különleges.

Kigyűjtöttem pár ötletet az eddig még hangjukat nem hallató, hátrányos megkülönböztetést elviselni képtelen kisebbségeknek.

Lehet, nem is tudják, hogy ők kisebbség. Lehet, nem is tudják, hogy feléjük a társadalom irányából „fóbia” irányul.

Lehet, csak azt érzik, hogy tőlük falra másznak, esetleg messze elkerülik őket.

Dezső szakács. Mindig rossz ételeket főz, túlsózza a levest, koszos kézzel turkál a savanyúságban. Ezért elbocsátották.

Dezső lehet, hogy nem is tudja, hogy az ellene irányuló negatív érzés nem más, mint a szörnyű „minőségizmus”.

Ugyanígy jár Ferenc. Rondán csempéz. A sarokvédőket bénán illeszti be, és töri a járólapokat. Ezért őt megkülönböztetés és diszkrimináció éri. Sújtja őt a társadalom előítéletessége, az ún. „minőségizmus”.

A minőségizmus az a szörnyű össztársadalmi szokás, hogy az emberek a jó ételeket, a szép nőket/férfiakat szeretik, szép lakásokban akarnak lakni, és mindig azt figyelik, hogy valamiből mi a jobb.

És ami a jobb, azt választják.

Mindenből. A rossz hátrányára.

Igen, ez nem más, mint „minőségizmus”.

A társadalom sajnos – ami itt, az orbánista Magyarországon különösen elmaradott és illiberális – nemcsak furán néz az olyan illetőkre, akiknek semmi szexuális vágya nincs, de még mindig olyan szélsőséges, hogy kerüli az olyan embereket, akik veszekedősek, kiállhatatlanok, hangoskodnak, büdösek, kötekednek, hisztisek, gyakran késnek a találkozókról, vagy ellopják ismerőseik féltett tárgyait.

És ez, kérem, nem más, mint „rossztermészetizmus!”

Úgy vélem, hogy nincs messze az a kor, amelyben ha olyan illetővel fekszik le az ember, aki tetszik neki, az kirekesztésnek és megkülönböztetésnek számít, mert ezzel megsérti azokat, akik nem tetszenek neki.

És ez a viselkedés nem más, mint a gyűlölt és nácista „tetszésizmus”.

Mert az igazi haladó kizárólag a számára visszataszító és undort keltő emberekkel bújik ágyba henteregni.