Van ez a várpalotai kettős gyilkossági ügy. Biztos mindenki ismeri vagy hallott róla. Megvallom, én csak nagyjából vagyok képben, a részletek nem érdekelnek egy olyan ügyben, melyet az ostobaság, butaság és erőszak sajátos keveréke leng körül, olyanformán, mint amikor a metrókijáratnál találkozol gimnáziumi szerelmeddel, s hallod, hogy U2-t hallgat a fülessel, kezében egy Magyar Narancs, és ki van tépkedve a szemöldöke. Álldogálsz tíz másodpercig, és tudod, ennyi elég.

(De ha nem jól mondom el, s valahol hibázok, a kedves libsi kommentelők majd alul biztos úgyis kijavítanak, legalább valami értelme is lesz, hogy idejárnak okádni.)

Szóval egy 40-es fickó összejött egy 22 éves nővel (lánnyal), akinek volt egy 2 éves gyereke egy férfitől, majd a lány kijelentette, hogy visszamegy a gyerek apjához.

„A nyomozás eddigi adatai szerint az elkövető megalapozottan gyanúsítható azzal, hogy 2018. szeptember 27-én délután felkereste a korábban hozzá közel álló sértettet. Miután megtudta, hogy az asszony új életet akar kezdeni, fojtogatni kezdte, aminek következtében a nő életét vesztette.”

Mondom, hogy barom. Mármint a negyvenes férfi. De komolyan, az emberek miért ennyire hülyék? Egy nő soha nem fogja a kapcsolatot megszakítani a gyereke apjával. Nem is teheti. Ha meg „jóban vannak”, előbb-utóbb visszamegy hozzá, mert ez az érdeke. Neki is, meg a gyereknek is. Hasonlóan a nők hogy hihetik el, hogy férfiakat ki tudnak robbantani a gyerekük meg a feleségük mellől? Minek megy bele az ilyenbe egy nő? Hogy hiheti el? Mert ugye minden szeretőszerepbe azért megy bele a nő, mert abban bízik, hogy idővel majd szétszedi a két embert. Ha tagadja, akkor is így van. Titkon ezt akarja, mert ez az érdeke. Vagy, amikor nők összejönnek náluk sok évvel, akár évtizeddel fiatalabb férfival. És bíznak. Csak azt nem értem, miben. A történelemben elő nem fordult, hogy sokkal fiatalabb férfi ki ne dobta volna idővel a nőt. (Az idősebb férfi-fiatal nő felállásnak azért van több esélye,  mert az idősebb férfi nagyobb társadalmi rangot, anyagi szintet, házat, ismeretségi kört, tapasztalatot és tudást – tehát biztonságot - jelenthet.)

Mindenki azt teszi, ami az érdeke. A férfinak érdeke hitegetni évekig a szeretőt, és a nőnek visszamenni a gyereke apjához. És az emberek ritkán tesznek olyat, ami az érdekükkel ellenkezik. Legfeljebb, ha nagyon hülye valaki. Mint ez a szerencsétlen negyvenes fickó. (A kivételeket hagyjuk, a „De én ismertem egy illetőt aki...” kezdetű  mondatok oly bárgyúk, hogy a legyintést se érdemlik meg.)

Elkanyarodtam.

Szóval a pasas ráébredt a valóságra – hogy az történt, ami várható volt –, s megölte a nőt, meg a gyerekét is.

Hogy a gyereket miért? Sokan nem értik. Pedig egyszerű. A gyerek volt a bizonyítéka és élő akadálya a boldogságának.

Az állatvilágban ez mellesleg megszokott. Ha a hím megérzi az idegen utódot, gyakran megöli. Az ember pedig – s ezt mindig elfelejtjük! – emlősállat.

Az ösztön ugyanaz. Csak a társadalom, a kultúra, a vallás, meg a civilizáció miatt bekövetkező elpuhulás olyan korlátokat épít a biológiai létünk köré, hogy ez nem fordul elő. Csak a bűnügyi krónikákban.

Mielőtt bárki kegyetlenséggel vádol, hozzáteszem, szerencsére!

Persze a netes közbeszédben ilyenkor rögtön előjön a halálbüntetés kérdése. Még a humanisták is lábujjhegyre állnak egy ilyen durva esetben, s úgy okoskodnak: „Én ellenzem a halálbüntetést, de aki csecsemőt öl azt...”

Nos, akkor elmondanám, hogy én erről a kérdésről – a halálbüntetésről – mit gondolok. (Most értem írásom lényegéhez, kéretik figyelni.)

Mivel nem vagyok egy radikális párt képviselője, így nem követelek és nem hirdetek lehetetlent. Én csak morfondírozok. (A radikális mozgalmak mindig a megvalósíthatatlant követelik, ami két okból is hasznos részükre. Egyrészt piaci rést, piaci űrt töltenek be, s olyan árucikkel jelentkeznek, amivel más nem rukkol elő, másrészt semmi kockázat nincs vele. Nincsenek hatalmon, így nem kell számolni a következményekkel.)

Ez amúgy roppant kényelmes állapot. Képzeljünk el egy műszaki cikkeket árusító üzletet, amely meghirdeti, hogy „az itt látható készülék dupla akkora teljesítményre képes, mint más boltok hasonló cikkei, ellenben harmadáron adjuk", az emberek megveszik, de nem lehet reklamálni, ha nem működik.

Igazából tetszik. Kedvem lenne valami nagyon bátor dolgot hirdető pártot alapítani. Küzdhetnék a rovásírás újbóli bevezetésért, vagy a világbékéért, esetleg meghirdethetném, hogy ha nyerek, akkor senkinek nem kell a sörért fizetnie, és nem hogy ingyenesen utazhatnak az emberek a metrón, de minden állampolgár kap egy saját repülőgépet.

Tök buli, csak félek, senki nem akar majd finanszírozni.

Na, de vissza a halálbüntetéshez.

Milyen jogon veszem el az életét valakinek? Ezt szokták általában előhozni.

Rossz megközelítés!

Van-e jogom rászabadítani a lakosságra valakit, aki beszámíthatatlan, már gyilkolt, és valószínűleg ismét fog.

Ez a helyes!

Bírói tévedések előfordulhatnak, és a nagy számok törvénye alapján ártatlanul kivégzett emberek is. Ellenben a többszörös gyilkosok a szabadulásuk után majdnem mindig ölnek. Ha mérlegre tesszük, hogy hány bírói tévedésre esik hány darab humanizmus miatt áldozatul esett ember, akkor az ártatlanul kivégzett emberek darabszáma messze elmarad attól, hogy hány áldozatot követel a ki nem végzett gyilkos tombolása.

Tehát ismétlem, a kérdés nem az, hogy van-e jogom elvenni a gyilkos életét, hanem az, hogy van-e jogom veszélynek kitenni a társadalmat?

De mivel nem vagyok radikális politikus, csak egy íróember, hát csak irkálgatok valamiről, amiről néha elgondolkodom.