- Maga jön – szólt Svejk kedvesen, miközben elégedett arccal, szinte szeretettel nézegette a kezében szorongatott lapokat.

- Nem kell ám annyit gondolkodni az ilyesmin – tette még hozzá. – Oda kell tenni valamelyik lapot és kész. Amelyik épp a keze ügyébe kerül. Nálunk a Vinohradyn volt egy drogista, az gondolkodott ennyit állandóan, csak ő a nősülésből csinált ekkora felhajtást. Volt neki több tucat menyasszonya, de aztán az oltár előtt mindig meggondolta magát. Az volt neki ugyanis a nézete, hogy az ember inkább mindent fontoljon meg százszor, méghozzá jó alaposan, nehogy később kellemetlenségei legyenek. Így aztán rendszerint az történt, hogy ott állt az emelvényen, s ahogy a pap a szertartásban mind közelebb került a boldogító igenhez, úgy kezdett el róla mindjobban folyni a veríték, majd egyszer csak váratlanul így kiáltott fel: „Pardon, ki kell mennem egy percre. Rögtön jövök”, azzal fogta magát és kirohant a teremből.

A pap meg a díszes sokaság persze ott vártak rá hiába, mígnem végül is elunták a dolgot, és utánaküldtek valakit, hogy nézze már meg, hol marad a vőlegény. De annak akkorra már híre-hamva sem volt sehol, csak a kesztyűjét meg a kalapját találták meg a piszoár mellett, amit a nagy sietségben ottfelejtett, amikor sebtében kimászott az illemhely ablakán.

Ezt eljátszotta vagy hússzor egymás után, mígnem az egyik hölgy bátyja utána nem szaladt, és akkorát nem ütött a fejére egy léccel, hogy örökre le kellett, hogy mondjon a nősülési terveiről.

- Így jár az, aki túlságosan is sokat gondolkodik – fejezte be az elbeszélést Svejk, mintegy összefoglalva az esetben rejlő tanulságot, s közben olyan elégedett képet vágott, s hangjából annyi nem titkolt büszkeség csendült ki, mintha legalábbis őtőle származott volna az a nevezetes ütés.

Kintről, az utcáról bizonytalan eredetű zajok szűrődtek be. Ricsaj, kiáltozás, ütemes léptek, majd valaki hangosbeszélőn harsogott valamit. Svejk egy pillanatra odafordította a fejét, s futólag kibámult az ablakon, de aztán szerényen elmosolyodott, majd alig észrevehetően megrántotta a vállát, s újból odaszólt a vele szemben helyet foglaló testes alaknak.

- Szóval maga jön. Tök az adu.

Göre Gábort azonban nem lehetett egykönnyen kihozni a sodrából.

Mühlbeck Károly illusztrációja

- Hát, sógor – fordult oda a derék katonához. – Én ugyan nem ismerem azt a tisztőtt úrt, akiről itt az imént tett említést nekem, de úgy vélem, nem jó az a nagy sietség semmire. Abból csak mindig kellemetlenség adódik. S ha én azt úgy vélem, akkor az biz úgy is van, erre mérget vehet az úr, mivelhogy én vagyok az bíró, s ebből kifolyólag az falu legokosabb embere.

- Emlékszem – kezdett kedélyes csevegésbe Göre Gábor, miközben előkotorta tarisznyájából az ünneplős pipáját, majd komótosan rágyújtott –, egy ízben az Katufrék sógort is elfogta ez a fene nagy tüsténkedés, de aztán persze mög is lett neki az böjtje. Az gyesznóól ajtaját tsinálta éppen, amikor odaszólt neki futtában az Durbints sógor, hogy „gyüjjék mán kend az kotsmába”. No, erre az Katufrék sógor mög mindjárt nekiállt kapkodni, mint Bernát a ménkűhöz, tessék-lássék összecsapta az egészet, oszt úgy ahogy vót, kezibe a fejszével, a hóna alatt meg az deszkákkal, rohant egyenest a kotsmába. Igen ám, de mialatt ők odabent nagy vígan danolták az Tsitsónét, addig az malacok meg közben kiszöktek az ólból, s szerteszéjjel futottak. Ahányan csak vótak, annyifelé. Két napba is belételt mire össze tudtuk fogdosni őket egyenként az árokpartrul, a legutolsót mög egyenest az Kátsának köllött visszalopnia egy szomszéd falubéli gazdától, olyan messzire elkódorgott.

Hát ennyit ér az a fene nagy sietség, ögye meg a fene! – fejezte be Lepénd nagyközség első embere, majd pökött egyet az ünneplős pipája mellől.

Eközben odakint ismét csak felhangzott az előbbi különös ricsaj. Ez persze nem volt új dolog. Időről-időre beszűrődtek onnét tompa puffanások, indulók recsegő hangjai, néha-néha egy-egy lelkes ováció és hosszan tartó hurrázás, de aztán egy darabig megint csak csend volt.

Néha ugyan felmerült valamelyikükben, hogy meg kéne azért nézni, mégis, mi a jó fészkes fene lehet odakinn, de aztán mindig lebeszélték róla az illetőt.

Jobb nem belefolyni az ilyesmibe.

Svejk tekintete ekkor a szemközti falra tévedt, oda, ahol annak idején a császár őfelsége arcképe virított.

A keret belül most teljesen üres volt.

Göre Gábor követte a pillantását, majd odafordult Palivechez, a kocsmároshoz.

- Nofene! – szólt csodálkozva. Tán tsak nem hómi veszödelömben forgott az kend kotsmája? Tán tűzvész tört ki, oszt akkor semmisült mög az a fránya potyográfia? Vagy tán az Kátsa járt erre mostanság, mer bíz sose lehessen tudni, hol kujtorog az a gazembör. De, hát akkor legalább az kösség kőtségin tsináltassák meg tisztösséggel, vagy ha másképp nem megy, hát vessék ki kendék adóba.

Palivec megrántotta a vállát.

- Minek cserélgetnénk állandóan? Manapság oly gyorsan változik minden, hogy naponta más lehetne benne. A császár őfelsége még viszonylag tartós árucikk volt, ha nem is kedvelték túlzottan a legyek. De ki bírja ezt a modern rohanást?

- Ismertem egy fűszerest Budejovicében – kapcsolódott a beszélgetésbe Svejk –, az akart állandóan lépést tartani a korral. Mindig felkutatta az újságban a legújabb gyártmányú hashajtókat, s noha volt már neki a padláson egy teljes bőröndre való, őneki mindig a legfrissebb kellett. „Sose lehessen tudni, mikor van rá szüksége az embernek” – hajtogatta egyre, de mivel egyszer sem volt szorulása, hát nem is használta semmire. A felesége ellenben megelégelte a dolgot, s elkezdte szekálni, hogy fölöslegesen dobálja ki azt a rengeteg pénzt, mígnem egyszer – csak hogy befogja vele az asszony száját –, miután megjött a kocsmából, bevett egy egész dobozzal, aztán másnap meg összeszarta magát a plébános úréknál, ahová vendégségbe voltak hívva.

Leszállott az este. Megérkeztek az állandó törzsvendégek, s a hely kezdett benépesülni.

Vanek úr sorra kezet rázott mindenkivel, majd nekiállt kiselőadást tartani Biegler kadétnak a húgocska és a körösztanya között mutatkozó szembeszökő eltérésről; Dub hadnagy részegen Pelikán vállára dőlt, s folyton azt ismételgette: „Uraim, higgyenek nekem! Az élet mint olyan roppantmód komolytalan dolog!”, a gátőr azonban nemigen figyelt rá, mert épp a Krajczáros Igazság legfrissebb számát lapozgatta, mialatt Pepin bácsi Durbints sógorral koccintott, a háttérben pedig Klapanciusz Surgyélánnal alakított rögtönzött dalárdát, s borízű hangján a „Nincs még veszve Lengyelország” első taktusait kezdte énekelni.

Odakint eközben határokat toltak arrébb, forradalmakat robbantottak ki, s az épp aktuális nagyhatalmak egyre humánusabb jelszavakat ötlöttek ki háborús céljaik alibijeként.

Svejk pediglen akkurátusan rácsavarta a kupakot a kezében szorongatott sósborszeszre, megvakarta fájós lábszárát, majd csendesen odaszólt Lepénd nagyközség legelső emberének.

- Szóval, mint mondottam maga jön. Tök az adu.