Nemrég az egyik honi balliberális lap valamiféle riporttal vagy megfejtéssel próbálkozott azzal kapcsolatban, hogy mi is az az alt-right. (Tényfeltárásról talán nem beszélhetünk ez esetben, de jó, ha tudjuk: ami arrafelé tényfeltárás, az a „propagandasajtóban” listázás.) 

Ez a megfejtéskényszer jól illeszkedik abba a tendenciába, ami a liberálisokat leginkább jellemzi, és erre az „esemény utáni” címkét lehetne ragasztani. A felbomlott Lajos-birodalom romjain ugyanis egyesek azon kezdtek el görcsölni, hogy szükség volna valami olyasmire, mint amit Orbán csinált a polgári körökkel – uszkve 15-16 évvel ezelőtt. (Különösen vicces ez annak fényében, hogy a polgári körökről a rendkívül szellemes haladó szellemű műhelyekben kizárólag gúny hangján tudtak megszólalni, lásd Polgári Öntevékeny Csoportok, azaz PÖCS-ök. Most meg már mennének utána, mint Kálmán Olga a jegybank felirat után.) 

Az „alt-right” jelző nem más, mint az a lehetséges új mumus, amivel a liberálisok a gyerekeiket és a megmaradt közönségüket ijesztgethetik. Erre azért volna szükség, mert ha még mindig náciznának, a sarokban még a rabbi is felröhögne. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas, azaz a liberálisok egyrészt elkéstek a rettegéssel, másrészt rossz helyre rakták a GPS-koordinátákat. 

Magyarországon ugyanis nincs alt-right. Ez egy amerikai jelenség, Amerikában adtak nevet neki (ott is kell valamivel riogatni), és ott is nehéz meghatározni, valójában miről is van szó. Az egyetlen értékelhető bemutatás Allum Bokharitól és Milo Yiannopoulostól származik, ám az akkori helyzetleírás aligha alkalmazható a jelenre. Ha Richard Spencer azt mondja magáról, hogy alt-right, az itthon az alt-right vezetőiként és tagjaiként bemutatott figurákat jobb, ha a környéken sem keressük. Ahogy Milo Yiannopoulost sem. 

Amennyire indokolt volt az alt-right megszületése Amerikában (a demokratákon túl a puhapöcsű republikánus establishmenttel szembeni reakcióként jelent meg), annyira nem volt rá szükség itthon. A liberális fake news-gyár nyilvánvaló erőlködése arra irányul, hogy bemutassa, ezeknek idehaza maguktól semmi sem jut eszükbe, importálták az „alt-rightot” Amerikából, és míg azok aztán valóban eredetiek, még ha egy libsinek hidegrázása van is tőlük, emezek itt ennek (is) csak a mucsai változatát tudják előadni. Mucsán kívül minden jobb. 

Mármost készséggel elhisszük a tényfeltárást nagyjából régészeti távlatokból végző nagybetűs SZAKMA képviselőinek, hogy ebből a magyari sártengerből az égvilágon semmi nem sarjad ki, de akkor hogy lehet, hogy azokat a kurva expresszvonatokat sorra késik le? Hol vannak azok a nagy világmegváltó ötletek és innovatív megoldások, melyektől végre megbukik az Orbán? 

Sajnálatos módon ahogy lekéstek az április nyolcadikai gyorsról, úgy erről is. Az a nyelvezet és attitűd, amit korholnak, létezett az „alt-right” hisztéria előtt Amerikában és nálunk is. Mióta trollkodik Ann Coulter és mondjuk a Takimag legénysége? Coulter és a Takimag megelőzik az „alt-rightot”, Milo pedig sosem volt a része. A hazai liberálisok provincializmusa párját ritkítja, az oknyomozás 2016 környékén kezdődött, és nagyjából akkor is fejeződött be. 

Másik vonalon azzal próbálkoznak a tényfeltáró bajnokok, hogy amit magyar alt-rightnak neveznek, azt összekössék a hajdani Kuruc.infóval. Csakhogy a kettő között épp annyira nincs semmiféle kapcsolat, ahogy a liberálisoknak sincs az elemi logikával. Ha mindenképpen akarunk a magyar „új jobboldali” hangnak egy forrást találni, akkor az legkorábban a Tutiblog volt, már jó 8-9 éve, amelynek alkotógárdáját bajosan lehetne akárcsak hasonlónak is tekinteni a kurucos csapathoz, nemhogy azonosnak vele. Valószínűleg a szürkeállomány napszámosai úgy gondolták akkor, hogy a Tutiblog trollkodó nyelvezete marginális és átmeneti jelenség, a jól bedobozolható, ideológiai jelzőkkel címkézhető, ezért saját morális hegemóniájuk mentén számonkérhető bezzegkonzervatívok maradnak dominánsok, hiszen ők kezelhetőek és domesztikálhatóak. Nem csak ebben tévedtek.  

(Az ún. „alt-righttal” úgy tűnik, ez a legfőbb problémájuk: „reakciósok”, nincs definiálható ideológiájuk, megfoghatatlanok és meghatározhatatlanok. Az ilyen jelenségektől fázik a libsi, mint ördög a tömjénfüsttől, mert ha nincs kategória, akkor az általa ismert világban lehetetlenség gyakorolni a nyelvi-morális dominanciát fölötte.) 

Hogy megidézzük Steve Bannon szellemét, Magyarországon korábban volt az, amit ezek a megkésettek „alt-rightnak” neveznek, mint hogy az egész megszületett volna az Egyesült Államokban. 

A sivalkodó libsik a nem létező magyar alt-rightot vádolják azzal, hogy „végletekig lezüllesztették a közbeszédet”, de nem voltak ők mindig ilyen érzékenyek a viktoriánus etikettre. Amikor lassan évtizedekkel ezelőtt a Magyar Narancs vagy az Index gúnyolódott ordenáré módon a nemzetieken, konzervatívokon, keresztényeken, akkor épp libertinus lelkiállapotban voltak, és ünnepelték a szabadszájúságot, ami „trendi, fancy, cool” volt. Most visszatessékelnék a derék polgárokat a 19. századi szalonok társalgási normái közé, hátha ott sikerülne a mutatvány (nem). 

Amit alt-rightként azonosítanak (és ami persze nem az, hiszen szükség sem volt rá), az persze valóban reakció. Reakció arra, amikor a haladók még ama korábbi, szabadosabb szellemben gúnyolódtak a keresztényeken, konzervatívokon, nemzetieken nagyjából két évtizedig. 

Most kicsit visszakapnak belőle. Olyan nagy tragédia azért nem történik.