Mottó:

„– Én már ötévesen is tudtam, mi történik Indonéziában.

– Honnan tudta?

– Az újságból.

– Ötévesen?

– Igen, öt- vagy hatéves korom óta olvasok újságot.”

Harminc éve olvasom, sűrű fejcsóválással, időnként mosolyogva, de a leggyakrabban néma borzadállyal. Szinte egyetlen okfejtésével sem értek egyet. Tamás Gáspár Miklós mégis azon kevesek egyike, akit jobb-és baloldali újságírók, politikusok, közéleti iránt érdeklődők (tudom, hogy így van, mert másokkal is beszéltem róla) egyaránt figyelemmel kísérnek. Mostani interjúja után azonban a magam részéről csendesen leadom a fegyveremet és a jelvényemet. Már nem tartozom a TGM Szellembiztonsági Kft. kötelékébe. Harminc év illúzió éppen elég volt.

Mi is történt? Talán csak annyi, hogy TGM többé nem rejtvény, a titkot – talán – felfejtettem. Sem szellemi érdeklődést, sem ágaskodó ellenérzést, sem pislákoló rokonszenvet nem váltanak ki belőlem írásai. Még akkor sem, ha Szőcs Géza halála után a legtartalmasabb, legérdekesebb monológot kétségkívül ő követte el. Még akkor sem, ha emberileg kétségkívül tisztább és becsületesebb, mint a posztkommunista-liberális tollforgatók többsége.

Posztkommunista? Ezzel azért óvatosnak kellene lennünk. TGM furcsa önmeghatározási kísérletének a lényege, hogy éppen nem poszt, hanem jelen idejű állapotában éli meg a marxizmust. Besorolhatatlansága és gyakori alakváltoztatásai ellenére (ez utóbbit persze, cáfolja és az állítólagos támadókra hárítja vissza a fenti interjúban) mindaz, ami nála eszmei állandónak tetszik, a marxista utópizmus és az anarchista düh zavaros üledékeként fröccsen rá olvasóira. Mindannyian ismertünk gimnazista korunkban lázadókat: mi magunk is azok voltunk, valódi tapasztalat híján modelleket követtünk. Bájosnak nem neveznénk mindazonáltal, amikor szépkorú forradalmárokat az ismeretelméletet fűt ambícióval, nem pedig a megélt élet.

Ismertem egy embert – a nevét juszt sem írom le, nincs már köztünk – akivel azért nem lehetett párbeszédet folytatni, mert akárkit hoztam szóba, azonnal rávágta, hogy ismeri. Ebből aztán efféle párbeszédek kerekedtek ki: „Képzeld, XY megint két gólt fejelt a Honvéd ellen!” „XY? Ismerem!” Vagy így: „Állítólag Z. miniszternek lágyéksérvje van!” „Z. miniszter? Szoktunk beszélni!” TGM ennek a nemes hagyománynak a folytatója. Csak a mostani interjúban tűnt fel nekem, hogy beteges közlési kényszere van: tőle aztán hiába várod azt a végtelenül emberi mondatot, hogy nem tudom, ehhez nem értek. Az ember őszintén bevallja, ha valamiről fogalma sincs, kivéve azokat, akik szellemi portékaként tekintenek az információkra, és vélt kamatszedési joguktól ficánkol az egójuk. Már pedig TGM valóságos nagykereskedő az eszmék piacán. Mindenről tudomása van, mindent közvetít, mindent elmond nekünk. És ahogy az ember olvassa az egyre szövevényesebb, egyre terebélyesebb interjút, és Techet Péter egyébként teljesen normális kérdéseire nem érkeznek direkt válaszok, csak leegyszerűsített, pőre állítások, amelyek mindig meghökkentőek, de bebizonyítani nem szükséges – mert nem is lehet – egyiket sem, ahogyan felbukkannak nevek, történetek, de teljesen céltalanul, pusztán azért, hogy a beszélő önszerető hajlamát ország-világ elé tárhassa, nos, úgy lesz a terjedelmes beszélgetés egyre érdektelenebb, szürkébb, szánalmasabb.

Nagyon műveletlen vagy éppen teljesen könyvmoly embereknél gyakori, hogy a magukévá tett anyagot nem tudják elrendezni magukban. Hiába tanulmányoznak bármit, valahogy nem áll össze bennük tapasztalattá az olvasmány. TGM-re is érvényes, amit Paul Johnson Karl Marxról jegyzett fel: egész életében maga alatt görgette a feldolgozandó anyagot, gyűjtött, gyűjtött, de sem módszertana, sem hajlama nem lévén az elrendezésre, leginkább torzókat hagyott az utókorra (A tőkét is Engels fejezte be). Ebből a helyzetből semmi más nem fakadhat, mint a részkérdések iránti túlzott figyelem, és egyfajta megfoghatatlanság: hallgatod, hallgatod a mestert (Marxot, TGM-et), de miután ő sem pontosan tudja, mit akar mondani, a zagyva összevisszaságot te sem tudod rendszerezni.

Néha megdöbben az ember, hogy TGM-Marx egészen nyilvánvaló dolgokat mennyire nem lát tisztán. Bonyolult eszmetörténeti és politikai kategóriákat ír le néhány szóval, amelyek elsőre tetszetősek is lehetnek (innen a hamis érzés, hogy TGM olvasásával valamiféle szellemi kalandot élünk át), de a való életben semmit sem jelentenek. Ebből az eljárásból irtózatos demagógia kerekedik. TGM például következetesen fasisztának vagy rerakciósnak nevez minden tőle jobbra álló személyt, ami egyrészt a sztálini Komintern eljárásának hű másolása (ez azért ciki, nem?), másrészt végtelenül primitív címkézése a vele egyet nem értőknek. Ha nem demagóg, akkor pedig modoros. Kitűnő példa erre az írásaiban, megnyilatkozásaiban gyakran alkalmazott keresztyén formula. Ez teljesen helyénvaló egy hajdúsági lelkipásztortól, de közröhej a gyújtogató csőcseléket könyvtára oltalmából támogató 2020-as anarchoszindikalistától. Persze, ha titkos istenkereső jelzés a protestáns olvasónak, akkor máris elnézést kérünk, csak csendben tesszük hozzá, hogy az álcázás mindeddig tökéletes volt.

Amit TGM-ben teremtésnek hisznek a rajongói, mindössze forgácsolás. Ember nincs a földön, aki egy efféle interjú után három értelmes mondatban össze tudná foglalni, most akkor mit is vall, mit szeretne a nyilatkozó. A hatalmas gyűjtött anyagból apró morzsák hullanak a közéletbe, világnézet híján mindössze találó idézetek, bokrosodó mondatokból egy szellemes jelző, megtámogatott vélemény helyett igazságtalan és alaptalan, de első blikkre jól festő kirohanások. Ha TGM munkásságának lényegét kellene meghatároznunk, ismét Marx jut eszünkbe: düh és indulat vezeti mindenben. Nem annyira filozófus, mint inkább filozófiai témákban is jártas publicista. Magát sokoldalúnak festő értelmiségi, akit annyira az egója vezet, hogy a világra és másokra már nincs ideje. Eszmei társtalanságához éppen ezért jól passzolnak az egzakt kategóriák, például emberek helyett az osztályok. Aligha véletlen, hogy az interjú készítőjének többszöri kérdésére, amely hús-vér munkások után kutat TGM múltjában, csak halvány, de egyáltalán nem meggyőző életrajzi adalékokat kapunk.

Valójában a TGM-féle gondolati maszturbációnak csak az élvezeti értékét lehet mérni, de az állítólagos szellemi kéjérzés vaskos önbecsapás. Voltaképpen üres, tartalmatlan szókészlettel operál. Állandó hivatkozási alapnak a munkásosztály már csak azért sem megfelelő, mert – TGM bevallása szerint is – időközben sajnálatosan kimúlt. Így aztán a szimpla utópia még távolibb, még ködösebb utópiává szelídül a barátságos, meghitt szobában, ahol a kedvenc könyvek társaságában mindig akad elég ok dohogni és lázadozni a világ igazságtalanságain. Egy televízió nélküli világban, lazán nyakra vetett sállal, humán értelmiségi gyakorlatiassággal az élet lassan eltelik. De a szerepjátékok és a kamaszkor örök, ahogyan a remény is, hogy az osztályok nélküli társadalom végül kialakul, s eljön a kolozsvári diákévek óta magunkban dédelgetett forradalom, amelyet majd jól le lehet írni a maradék híveknek, és idebentről talán még utcai jeleneteket is elcsíphetünk belőle a munkáskezek helyett immáron gépekkel készített teasüti mellé.

Vonzó és mélyen szántó életcél, nem mondom.