Elhatároztam, hogy az új évben sok minden másképp lesz. Ezt most megfogadtam, tudniillik az új év az új elhatározások időpontja is. Sok ember szeretne megszabadulni az új évben a káros szokásaitól. Van, akit a szószátyárkodása zavar – pontosabban nem is őt, hanem az ismerőseit, őt csak az zavarja, hogy ezt mások unos-untalan szóba hozzák, s ő ettől a szekálástól szabadulna voltaképp -, van, aki a takarítási mániájától, s van, aki az iszákosságától szabadulna.

Nekem legfőbb gondom, hogy nem tudom jól beosztani az időt. Pepecselek. Piszmogok. Az egész nap csak úgy elmegy. Megesik, hogy felkelek, megiszom a kávém, meglátok valamit a lakásban, kézbe veszem, s aztán már csak azt veszem észre, hogy esteledik, s a nap már bukik le a Tesco épülete mögé. És így oda a hétvége!

Nem, ez így nem mehet tovább!

A jövőben ki kell iktatni mindent, ami figyelemelterelő. Ami tálcán kínálja, hogy az ember szöszmötöljön vele. Megfogadom, ez mostantól így lesz. Ezentúl csakis a fontos dolgokra pazarolok időt és energiát, s nem törődök azzal, mi lényegtelen!

Itt van például ez a négycentes. Holland gyarmati érme, 1945-ből. Az anyaga réz. Ezt havonta kézbe veszem, mivel be van szórva a fiókba, ahol a közüzemi számlákat tartom. Kiveszem, forgatom, nézegetem, majd mindig megállapítom, hogy vacak, s visszahajítom helyére. Kiszámoltam, hogy ha minden hónapban másfél percet áldozok rá, az éves szinten több mint negyedóra! Majdnem húsz teljes perc. Ez megengedhetetlen dolog, pazarlás és luxus, mikor az emberrel úgy röpül az idő, és még a fontos regényeket sem írta meg.

Rákerestem a neten, és megállapítottam, hogy nem sokat ér. Ritkasági szintje szinte semmi. Millió szám van belőle. Az ember nem áldozhat életéből negyedórát (majdnem húsz teljes percet!) efféle értéktelen vackokra. Örülök, hogy erről most megbizonyosodtam. Sajnos délután kettő lett mire ezzel végeztem, így aznap későn ebédeltem.

A vázában heverő alumínium egypengőssel ugyanaz a helyzet, ezt magamtól is tudtam. De négy órakor már tudtam ezt is, hogyha nem egypengős lenne, hanem kétpengős, és nem 41-es, hanem 35-ös, mindjárt más lenne a helyzet.

Ja, hát a kazetták, az más kérdés. Az sokkal időt rablóbb dolog. Ott az a sok ócska, poros, kopott és megnyúlt szalag, az ember azt se tudja már, hogy melyiken, mi van. Mikor fogom én ezeket végighallgatni? És van-e értelme egyáltalán? Ha mindegyik kézbevételére és meghallgatására elpocsékolok fél órát, az éves szinten már napoknak felel meg. Tíz év alatt pedig mindez egy hónapot is kitesz! Nem, ezt semmiképp nem engedhetem meg magamnak. Erre én már nem érek rá. Nekiültem hát végighallgatni, mi az, ami kidobandó, szelektálandó, megsemmisítendő. Mivel még nem végeztem, lehet, ma nem is vacsorázom.

És holnap még jön a könyvtár!