Több tucat országhoz hasonlóan, Franciaországban is szeptember végén döntöttek arról, melyik filmet nevezik a legjobb nem angol nyelvű film Oscar-díjáért indított harcban. Ki gondolná, hogy a migránskérdés még ebbe is beleszól? Bár a kérdés inkább álnaiv. Persze, hogy gondoltuk.

Fájdalom. Ez a címe annak a francia filmnek, amit végül jelöltek. Az elmúlt négy-öt évben legalább ezer francia film készült, az ötödét szerintem láttam, ám jót, csak keveset. Ez a film éppenséggel jó. Nem különleges, nem remekmű, de egy teljesen normálisan megcsinált film. Politikailag nehéz elhelyezni, legalábbis most már. A migránsválság előtt azt mondhattuk volna, hogy egy kritikusan baloldali film. Párizs megszállása idején játszódik, megveti a kollaboráns franciákat, de különösebben nem rajong az Angliából hazatért De Gaulle-ért sem. Marguerite Duras regénye a film alapja, ő maga egy kiábrándult kommunista volt, de azért élete végéig baloldali maradt.

Minden együtt van tehát, hogy a baloldali francia értelmiség, amely megszállva tartja a francia filmipart (is), ujjongjon, ünnepeljen. Ehelyett csak morgás hallható. Nem is annyira esélyes ez a film, rengeteg a kérdőjel a jelölés közül, nem is értjük, hogy miért ez, ha filmes műsorokat néz valaki a francia tévében, csak ezt hallja, ezt sugallják: esélytelen. (Én egyébként idén egyetlen jó francia filmet láttam ezen kívül, Láthatás volt a címe, a magyar mozikban is bemutatták. Egy pszichopata apa nem tud beletörődni a válásba és volt családját terrorizálja.) Baloldali filmeseknek mégis bajuk lehet egy alapvetően baloldali filmmel?

Persze, sejtettem, hogy mi a baj: az, hogy az nem – a baloldal szerint – a legfontosabbnak vélt kérdéssel foglalkozik. Tehát nem a migrációval. 70 évig a francia baloldali filmesek egyik legfontosabb témája a második világháború volt. De most már nem az. A Télérama című, közismerten baloldali filmes újság meg is fogalmazza, hogy ez a film esélytelen lesz a legfőbb esélyessel szemben. Nyilván könnyű kitalálni, hogy milyen filmet gondolnak legvalószínűbbnek – és persze legméltóbbnak – az Oscar-díjra. Egy migrációval foglalkozó filmet. A Télérama arra utal, hogy a libanoni versenyfilmmel szemben egy második világháborús filmnek nincs esélye.

És aztán ebben a libanoni filmben benne van minden, ami píszí. Libanoni rendezőnő készítette főleg a francia állam pénzén, a főszereplő 14 éves fiú, egy szíriai migráns, aki a történet szerint egy Bejrútban bujkáló etióp kisgyereket istápol. Hogy is lehetne egy ilyen filmmel versenyezni?

Pedig aztán a francia filmipar mindent megtesz a migrációs válság óta, hogy segítse a bevándorlást népszerűsítő filmeket. Az elmúlt években francia Oscart, azaz César-díjat adtak – az őszintén mondom – nézhetetlen Timbuktu című propagandafilmnek, a következő évben a Fatima című, szintén nézhetetlen propagandafilmnek. A Fatimának fontos dramaturgiai – mit dramaturgiai, politikai! – eleme, hogy a muszlim bevándorlók túlságosan be szeretnének illeszkedni a francia társadalomba. Ha csak úgy nem… A legfőbb konfliktus a filmben: a következő generáció már nem is tud arabul, mert annyira szeretnének franciák lenni. Hát persze. Valahogy a Fatima alkotói nem hallottak a Franciaországban már elviselhetetlenné váló párhuzamos társadalom kialakulásáról. Nyilván nem hallott az egyébként francia filmrendező arról, hogy a muszlimok döntő többsége a Koránt fontosabb törvénykönyvnek tartja, mint a francia alkotmányt és jogrendszert. Nyilván nem hallott arról sem, hogy a párizsi autóbuszokon a muszlim buszsofőrök nem hajlandóak azt a buszt vezetni, amit előző nap egy tősgyökeres francia nő vezetett, mondván, hogy egy nő után nem fogják meg ugyanazt a kormányt. Nyilván még nem ült be az egyébként párizsi filmrendező sohasem úgy párizsi taxiba, hogy a muszlim taxisofőr egyetlenegy szót sem beszélt franciául, és úgy kommunikált az utassal, hogy a kezébe nyomta a GPS-t és mutogatta, hogy üsse be a keresett utcát, majd az arabul beszélő GPS nagyjából odanavigálta a taxit a célhoz.

Természetesen egy igazi művész nem politikai pamfletet készít, nem a napi híreket formálja műalkotássá, senki nem kéri számon egy filmrendezőn azt, hogyha nem a híradó híreit filmesíti meg. De ez már a másik véglet. A gátlástalan hazugság. Minden muszlim áldozat, minden muszlim be akar illeszkedni. Milyen szép is a bevándorlás!

Ki gondolta volna, hogy eljutunk odáig, hogy éppen a baloldal számára lesz érdektelen a második világháború, benne akár még az ellenállás is? És most nyilvánvalóan eljött ez az időszak, Franciaországban mindenképp. A balliberális oldal új területfoglalási akciója a bevándorláshoz kötődik. Hiszen minden felmérés szerint a szavazójoghoz jutott migránsok a konzervatív pártokra alig szavaznak.

Kettős területfoglalás ez. A migránsok az országot egyre inkább a saját (muszlim) törvényeiknek megfelelően akarják alakítgatni, fogalmazhatunk úgy, hogy bizonyos értelemben elfoglalni, a balliberális pártok pedig a migránsok (szavazatainak) segítségével akarják a politikai világot elfoglalni.

És ennek a nagy-nagy tervnek része minden aprócska kulturális akció. 2019-ben európai uniós választások lesznek. Nemcsak a bevándorlás ellen fognak szavazni az emberek, hanem a bevándorláspropaganda ellen is. A területfoglalási kísérletek ellen.