Tényleg ő lenne? A híres, nagy ember? Egyszerűen fogja magát, és jár-kel az utcán? Csak így? Szárnyak nélkül?

Pedig rögtön megismertem, amint fordult ki a pékségből. Igen, ő az, semmi kétség.

Viszont a végtelenségig mégsem lopakodhatok a nyomában. Ott, annál a zebránál odamegyek hozzá, és megszólítom – határoztam el.

– Elnézést…

Rám nézett, kissé csodálkozva.

Igen, tényleg ő az. A híresség!

– Parancsoljon…

Nyeltem egy nagyot.

– Jaj, nem is tudom, mit mondjak. Igazán röstellem, csak amint itt megláttam, arra gondoltam… Nagyon szeretem az írásait.

Zavartan elmosolyodott.

– Köszönöm – mondta, s azzal indult is tovább.

Egyetlen ugrással utolértem.

– Rögtön megismertem, amint megláttam… Tudja, az úgy van…

Amíg beszéltem, nyugtáztam, hogy immáron együtt haladunk. Vele sétálok. A nagy emberrel. Szólok hozzá, és ő végighallgat.

És nem szakít félbe.

Lázasan keresgéltem a szavakat.

– Olvastam az interjút, ami tegnap jelent meg az újságban. Tudja, én mindig mindent elolvasok, ami Önnel kapcsolatos…

Itt egy pillanatra hozzáértem a karjához.

És hagyta. Nem szólt.

Kissé bátrabb lettem.

– Nem zavarja, ha elkísérem egy darabig?

Rám nézett. Mintha mentegetődzne valamiért.

– Én voltaképp ebédelni indultam…

Ráütöttem a vállára.

– Nem baj, elmegyek magával én is. Még én se ettem ma főtt ételt. Jaj, bocsánat – kuncogtam –, igazán nem akartam.

Erre sem mondott semmit.

Mentünk egy sarkot. Ott állt egy kis kifőzde.

– Ide szoktál járni?

Rám nézett, majd magyarázni kezdte.

– Jól főznek itt. Az áraik mérsékeltek, és a kiszolgálás minősége…

– Jó lesz ez most már – vágtam a szavába. – Te mit szoktál enni? Mert én a levest ki nem állhatom…

Beléptünk. Én előresiettem, mert kíváncsi voltam a helyre. Ő lassan jött utánam.

– Semmi különös – állapítottam meg. – Asztalok, székek. A sarokban valami festmény. Azt hittem, egy híres ember jobb helyekre jár.

Leültünk. Én közvetlen mellé. Amikor jött a pincér, hosszan és akkurátusan rendelt. Látszott, valóban régóta jár ide. Részletesen kitért a savanyúságra és a feketekávéra is. Egy idő után eluntam ezt a szöszmötölést.

– Nekem ugyanazt! – vetettem oda, majd kedélyesen hátba ütöttem. – Ugye meghívsz egy körre, öregem? Farkaséhes vagyok.

Nem reagált rá semmit. Ezen csodálkoztam. Talán nem hiszi el, hogy éhes vagyok?

Végre kihozták az ételt, s elkezdtünk enni. Rávetettem magam, mert, mint mondtam, ma még alig ettem. Ő előtte rám nézett, s mondott valamit halkan, de leintettem.

– Ne zavarj evés közben! Majd utána.

Hamarabb végeztem, mint ő – fontoskodva evett, rossz volt nézni –, s hogy ne unjam el magam, bámultam bele a tányérjába.

Már a vége felé járt, de a sarokban a húsból meghagyott egy darabot. Kerülgette innen is, onnan is, nem nyúlt hozzá. Mintha tartogatta volna. A köretet, a salátát már mind elfogyasztotta mellőle, csak az az egy darab sült emelkedett ki a fehér síkságból, mint valami bérc.

Perceken át szemeztem vele. Méregettem. S egyszer csak megtörtént.

Átnyúltam, és villámat a magányos húsba döftem.

Ekkor felpattant. Olyan volt az arca, mint egy paradicsom.

– Takarodjon! – ordította. – Mégis, mit képzel? Maga tudatlan, neveletlen kis senki! Maga utolsó jöttment. Hordja el magát!

Lenyeltem a felszedett darabot, majd a kabátomért nyúltam.

– Micsoda egy gőgös alak – dünnyögtem már az utcán bandukolva. – Hogy odavan magától. De ezek mind ilyenek. Nem érdemes beszélni egyetlen nagy emberrel sem! Csakis csalódás éri az embert.