Legyünk őszinték: akármit is mondanak még itt a jobboldalon is a Momentum Origóba berontó akciójáról, ez a csapat nem tud ijesztő lenni. Sőt: külön komikus, hogy épp egy FeGyőr típusú figura kívánja meghonosítani Magyarországon az Ernst Röhm-i politizálást. Ennél a szadi árvák találhattak volna egy keményebb Expendables-csapatot.

Mégis annyiban érdekes a történet, hogy a libsik azonnal elkezdték az akció után pedzegetni – védelmükbe véve a momentumos fiúcskák akcióját –, hogy „azért a szólásszabadság mégsem azt jelenti, hogy bármit lehet mondani!”. Érzékeltetve ezzel, hogy helyes számon kérni az ún. „propagandamédia” munkatársait.

Nem így persze a sajtószabadság, ami számukra inkább arra vonatkozik, hogy az újságírók különleges kasztjába tartozók olyan dolgokat is megtehetnek maguknak, amiket a földi halandók soha, hiszen olyan sajátos, különleges felhatalmazásuk van, mint Rousseau despotájának. És különleges anyagból vannak gyúrva, mint Sztálin bolsevikjai.

Visszatérve a szabad szólásra, ez utóbbi tényleg azt jelenti, hogy bárki szabadon mondhat bármit, és persze jelenleg is vannak olyan jogi lehetőségek, melyekkel bárki élhet, ha sértve érzi magát, vagy úgy gondolja, alaptalanul vádolták meg valamivel. Ezért, aki valóban a szólásszabadság pártján van, az ezeket a lehetőségeket elégnek gondolja, és nem szeretné, ha különböző érzékenységi faktorok mentén kezdenének cenzúrába, ahogy a libsik fejlettnyugaton már néhány évtizede gyúrják ezt a projektet.

Persze amikor az elnyomó diktatúra 2010 után azt pedzegette, hogy talán a sajtónak is van valamiféle felelőssége, illetve kellene, hogy legyen, akkor azonnal elkezdtek sivalkodni, hogy a fideszes úthenger keresztülmegy a szólás- és sajtószabadságon. A médiatörvény vitája persze csak arról szólt, hogy ha valami „hatalmi ág”, akkor talán azt is ellenőrizni kellene. Ugyanis a sajtó önmagát nevezi roppant szerény módon „negyedik hatalmi ágnak”, és ha követjük az egyik kedvenc kabalaeszméjüket, a fékezős-ellensúlyozós metaforát, akkor az alapján ugye hatalmat csak hatalommal lehet ellenőrizni, és csak hatalom tud hatalommal szemben ellensúlyt képezni. (Hogy ez mennyire inkább értelmiségi konstrukció, semmint politikai realitás, az más kérdés.)

Tehát a libsi sajtómunkások saját kedvenc képük, illetve „hatalmi ágas” önképük alapján logikusan kellene valamiféle ellenőrzés, de sajnos a formális logika reakciós tudomány. A sajtó a negyedik hatalmi ág, ám ennek a hatalmi ágnak a hatalommal való ellenőrzése diktatúra.

A formális logika reakciós tudománya alapján persze arról van szó, hogy a sajtó hatalom ugyan, de szeret felelőtlen lenni, mert az a tuti.

Mint oly sokszor, ez alkalommal is igazuk lett, rettenetes diktatúra jött létre.

A libsi sajtó persze durván hatalmi-politikai logikával közelít a média szerepének kérdéséhez: amíg ők uralják a pályát, nincs szükség a korlátozásukra. Aztán ha mások is megjelennek, akik mást képviselnek, elkezdenek a „tényeken túli politikáról” értekezni, ahogy a közösségi média tech-pápái is elkezdik cenzúrázni meg válogatni a híreket, hiszen nyilvánvaló, hogy a „tények” birtokában csak a liberálisok lehetnek. Nix perspektívák sokasága, sokszínűség mint olyan és a többi. Tények vannak meg a nem tények.

Amint nem az ő nótájukat fújják, vagy nem nekik gazsulálnak, azonnal bekussoltatnának mindenkit. Mert pont annyira rajongói ők a szabadságnak, mint muszlim radikálisok a vaddisznóknak.