„Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva,

Seregének seregünk nyomába'

Megrémülve fut a magyar hadtól

Magyar hadban egy vén zászlótartó.”

Ahogy Petőfi Sándor A vén zászlótartó című versében is megírta, a menekülésnek régi hagyománya van a történelemben. Persze véletlenül sem szeretném összehasonlítani a magyar hadsereg elől menekülő Jellasics esetét az aktuális politikai megfutamodásokkal. A párhuzamot csupán amiatt hoztam, hogy a horvát bán is nagy mellénnyel érkezett Magyarországra, azonban arcoskodását a magyar honvédek gyorsan letörték Pákozdnál 1848 szeptemberében. Ebből a nagy mellényből nincs hiány a mai baloldalon sem.

Már csak azt nem értem, hogy ha megvan az önbizalom, akkor miért kell futni? (A futásra most nem sporttevékenységként gondolok.)

A politikusok körében régi hagyománya van a riporteri kérdések elől való menekülésnek. Számtalanszor előfordult, hogy baloldali politikusok a legkülönfélébb módokon próbálták megúszni a válaszadást.

A szocialista futósuli Usain Boltja egyértelműen Molnár Zsolt. Az MSZP országgyűlési képviselője korábban soha nem látott módon próbált elmenekülni előlünk. Egyébként semmi másra nem voltunk kíváncsiak tőle, csupán annyira, hogy a négyes metró korrupciós pénzeiből kerülhetett-e az MSZP pártkasszájába. Választ nem kaptunk, viszont lépcsőzést igen, másnap izomláz is volt.

A szocik legnagyobb reménysége, az ellenzék budapesti vezére is menekült már. Karácsony Gergely, a baloldal fővárosi főpolgármester-jelöltje a néma módszert választotta. Hatásosnak semmiképpen sem nevezném, hiszen a politikus ebben a helyzetben ki van szolgáltatva a riporternek. Válaszok nélkül, csupán kellemetlen kérdések érkeznek, azok viszont folyamatosan.

A menekülésben azonban nem Molnár Zsoltnak vagy Karácsony Gergelynek van a legnagyobb rutinja. A szoci futósuli örökös bajnoka Botka László. Szeged polgármestere eddig összesen négyszer menekült el az Informátor elől. Legutóbb – nem is olyan rég – pedig csak arra voltunk kíváncsiak, hogyan készül az önkormányzati választási kampányra. A legdurvább eset azonban nem is ez volt a menekülései közül. Történt, hogy egyedül már nem tudta megoldani a sunyizást, ezért rendőröket hivatott ránk, majd az igazolást követően, a hatóság emberei kivezettek minket a szegedi városházáról.

Persze, most próbáltam ezeket az eseteket vicces köntösbe öltöztetni, azonban ha egy kicsit jobban belegondolunk, egyáltalán nem mókás, hogy az állampolgárok által megválasztott képviselők, városvezetők semmibe veszik az újságírókat. Úgy tűnik, hogy ezek a politikusok egy nagyon fontos tényt elfelejtettek. Amikor kérdéseket teszünk fel nekik, akkor azt nem csupán a magunk szórakoztatása miatt tesszük, mi, riporterek az emberek kérdéseit tesszük fel, azokét, akiket ők elvileg képviselnek. Igen, könnyen lehet, hogy ez sok esetben kényelmetlen, kellemetlen, de biztos vagyok benne, hogy a választók is ugyanezekre a dolgokra kíváncsiak. Mi tényleg az embereket képviseljük, jó lenne, ha ehhez a gondolathoz visszatérnének a balos futkározók is.

Illetve még egy dolog, ami egyben tanács. Nagyon ciki, amikor elvileg vezető politikusok úgy rohangálnak a mikrofon elől, mint a játszótéren kergetőző óvodások. Nem vagyok politikai tanácsadó, de választó állampolgárként annyit elmondhatok, hogy sokkal szimpatikusabb az a képviselő, aki megáll és beszél, nem pedig futkározik. Hiszen, ahogy az elején már írtam, menekülni gyáva dolog, a balosoknak meg elvileg nagy a mellénye.