Gondolom, a tisztelt olvasó is felfigyelt már arra, hogy minden csoportnak megvannak a maga külön bejáratú rituáléi. Sőt, nem is nevezhető igazán csoportnak, amelynek tagjai nem bódulnak bele a külsőségekbe. Egy valamit magára adó egyletnek, körnek először is van saját egyenruhája, de legalábbis olyan megkülönböztető jelzése, ahonnan a tagok megismerik egymást. A katonák egyenruhája is ezért született, de gondoljunk csak a szabadkőművesek vagy a rockerek titkos kézfogására – ahogyan ők fognak kezet, nem fog úgy kezet senki.

Hanem itt van még a nyelv is nekünk. Azon belül pedig a köszönés, mint elsőrendű identitásképző eszköz.

A bányászok jó szerencsét kívánnak egymásnak, amikor leszállnak a mélybe. Nyilván azért, hogy tényleg szerencséjük is legyen. A katolikusok dicsértessék a Jézus Krisztussal, a reformátusok áldás, békességgel, az evangélikusok erős vár a mi Istenünkkel köszönnek egymásnak. Teszik ezt azért, mert hitük szerint Isten áldása elkíséri őket és embertársaikat, ha szóba hozzák a Teremtőt. A zsidó és az arab a békességet emlegeti, amelyre – lássuk be – arrafelé most is nagy szükség van. De akad olyan távol-keleti nyelv, amelyben arra kérdeznek rá, hogy ettél-e már, tekintve, hogy a földgolyóbisnak azon a részén, ahol az ominózus köszönés elhangzik, nem is olyan egyszerű minden nap jóllakni.

Katona koromban erőt, egészséget kellett kívánnom elöljáróimnak, nem csoda, hiszen a sok vodka miatt már reggel hétkor alig álltak a lábukon, mindkettőből elkélt nekik. A kommunista szabadsággal köszönt, mert annyira érdekelte a szabadság mibenléte, hogy csak szóban hagyta meg másoknak. A magyar nyilas kitartásra biztatott, Szálasival megtámogatva, a német náci ősi germán rikkantással hivatali főnökét, Adolf Hitlert is belefoglalta mondandójába. Átmeneti náci időszakában Vona Gábor azt dörögte a mikrofonba, hogy adjon az Isten, mire rábődültek a hívek, hogy szebb jövőt. Mondjuk ez nem annyira jött be, legalábbis az isteni rendelés nem parlamenti küszöb körül méri a sikeres pártok szebb jövőjét.

Mindebből kitetszik, hogy a saját köszönés úgyszólván egyidős azzal a vágyunkkal, hogy valamilyen alapon megkülönböztessük magunkat, illetőleg szorosra fűzzük a köteléket a hasonszőrűekkel. Másfelől azt is látjuk, hogy nem puszta szómágia zajlik, de valamit kívánunk is, amikor csoportköszöntéssel illetjük a másik embert.

Szerencsére a 21. századi ember is tudja, hogyan köszönjön szépen, illedelmesen, tartalmasan.

Például a pincér gyerek a plázában. Amikor leülök és kérném a kávét, odalibben hozzám és udvariasan aszongya:

– Szia, uram!

Hát, nem zseniális?

Benne van ebben minden. Az egész elcseszett modern kor, a gyermekszoba hiánya, hogy a szerencsétlen azt sem tudja, hogyan köszönjön egy ötven éves férfinek. Benne van a kávézó tulajdonosa, aki még a fogadó köszönésre sem készíti fel alkalmazottját, csak belöki közénk, mint disznót a búzába.

Szia, uram…

Nem a hazáról kellene beszélni először, nem a népek rendeltetéséről. Még csak nem is arról, hogy sötét öltönyhöz ne vegyünk fehér zoknit. Ott kéne elkezdeni: ha kinyitjuk a szánkat, jöjjön ki onnan valami feldolgozható, valami értékelhető.

A feleségem, aki máskülönben éleslátó ember, azt mondta sirámaimra, hogy inkább örüljek a kedves köszöntésnek, végül is letegezett, biztosan fiatalosnak tart. Köszi. Hozzátette, éppen azt is mondhatta volna, hogy szép napot, de nem azt mondta végül.

Ebben mondjuk, maximálisan igaza van.

Én kérek elnézést.