A magyar közélet kezdi túllépni a demokrácia határait. E kijelentés hallatán vélhetően a baloldal követői azonnal felhuhognak, hogy: „hát ők ezt már milyen régen mondják”. Mondják, pedig éppen ők azok, akik feszegetik a demokratikus működés határait. A demokratikus politikai berendezkedésnek ugyanis az az alapja, hogy „a társadalom jelentős számban egyetértő, szavazati joggal rendelkező tagjai” hatalmat adnak egy kormányzóképes csoport kezébe és fékek és ellensúlyok mellett ez csoport gyakorolja a központi hatalmat a következő szavazásig. Nos, a magyar társadalom többsége 2010 óta a Fidesz-KDNP pártcsalád kezébe akarja adni ezt a hatalmat, mert bíznak abban, hogy a magyarok érdekeit szem előtt tartva irányítják az országot. Lehet azon vitatkozni, hogy ez többség a választópolgárok kétharmadát jelenti-e, de a demokrácia kifejezésből kiindulva „jelentős többség” kell a hatalom átruházásához, az pedig kétségtelenül a jelenlegi kormánypártok mögött állt az elmúlt 10 évben.

Mostanában mégis olyan időket élünk, amikor kisebbségek akarják megmondani a többségnek, hogy mit csináljon. Nem egyedülálló ez Európában vagy a világon, hiszen hónapok óta csodálhatjuk megrökönyödéstől tágra nyílt szemmel, hogyan akarja egy zajos és erőszakos kisebbség megmondani az amerikai lakosság többségének, hogyan értékelje saját történelmét, jelenét és jövőjét. De gondolhatunk azokra a teátrális és zajos klímatüntetőkre is, akik egy diáklány demagóg dumáját benyalva ostromolták végig Nyugat-Európát még ez év elején is.

Persze nem is kell ilyen messzire mennünk. Kis hazánkban a választói kisebbséget képviselő ellenzéki pártok hosszú évek óta hangerővel és agresszióval igyekeznek kipótolni társadalmi támogatottságuk deficitjét. Minél kevesebb ember támogat egy-egy baloldali ellenzéki pártot, azok annál hangosabbak. Lásd – például – a Párbeszéd nevű formációt, amely önálló jogon még soha nem tudott bejutni a magyar parlamentbe, de rendre tematizálni próbálja a közbeszédet és populáris eszközökkel, valamint élősködőként más pártokra tapadással igyekszik fenntartani bázisát.

Még ezzel sem lenne baj, hiszen a demokrácia a jelentékteleneket is megtűri. Viszont az elmúlt években kialakult nálunk az a rendkívül veszélyes gyakorlat, hogy a többségi akaratot megtestesítő kormány intézkedéseit már bevezetésük előtt igyekeznek megfúrni a hangos kisebbségek. Gondoljunk például a baloldalon csak „rabszolgatörvénynek” hivatkozott jogszabályra, amellyel kapcsolatban azzal riogattak, hogy itt bizony minden munkavállaló „ki lesz zsákmányolva”. A törvény elfogadásakor hetekig tüntettek ellene a Parlament előtt (csak a hideg és a karácsonyi ünnepek zavarták őket haza), azóta a törvény működik, és egyetlen szó kifogást sem emeltek ellene.

De gondolhatunk arra is, hogyan riogattak azzal, hogy a koronavírus-járvány idején elrendelt kórházi ágyfelszabadítások nyomán tömegek halnak majd meg ellátatlanul. Eleinte sivalkodtak, aztán állításaik alátámasztására bedobtak néhány álhírt meg félinformációt, de most hónapokkal később sem tudnak felmutatni ellátatlanul elhunyt betegeket – nem hogy százszámra, de még tucatnyit sem. Tegyük hozzá, szerencsére!

Persze nem rajtuk múlt. Hiszen ők mindent elkövettek/elkövetnek, hogy a kormányzati intézkedéseket és szereplőket jó előre elhiteltelenítsék és aláássák a közbizalmat a hatóságokkal szemben. Állításaikat, személyes véleményüket megdönthetetlen tényekként harsogják a levegőbe, miközben az ellenzéki pártok soraiban alig akad olyan ember, aki az elmúlt 10 évben képes lett volna bizonyítani rátermettségét, vezetői képességét. Sőt: amióta néhány nagyvárosban és Budapesten erre lehetőséget kaptak vagy éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítják (mint például a közlekedési rendszer minden átmenet és előzetes kutatás nélküli szétzilálása) vagy azt, hogy valójában nem is akartak ők hatalomhoz jutni, főként nem együtt, mert egymással sem értenek egyet, és képtelenek elősegíteni, nem hogy egy ország, de akár csak egy város fejlődését (lásd: Göd, Kispest... stb.).

De a nagyon közeli múltból is sorolhatnánk a hasonló példákat. Itt van mindjárt a Színház- és Filmművészeti Egyetem diáklázadása, amely anélkül következett be, hogy az irányítására kinevezett és általuk kifogásolt alapítványi kuratórium akár egyetlen intézkedést is hozott volna. A vezetők és a tanárok sorra kezdtek felállni maguktól, pedig a nyilvánosságnak nincs arról tudomása, hogy akár csak egyetlen, az elveiknek ellentmondó, művészi szabadságukat korlátozó utasítást is kaptak. (Sőt: úgy tudom, akad olyan tanár is köztük, aki teátrális felmondását követően egyből házi karanténba vonult, mert pozitív lett a Covid-tesztje. Biztos nincs összefüggés... Ráadásul ha így van, milyen jó is, hogy a hallgatói most összezártan élnek az egyetem falain belül.)

De nem, ők nem várják meg, hogy lesz, mindannyian előre eldöntötték, hogy az egyébként gazdálkodó szervezetnek számító egyetem helyzetén, annak színházi szakemberek szerint is egyre romló színvonalú oktatási munkáján és lepusztuló gazdasági-technikai hátterén nem tud segíteni egy Kossuth- és Jászai-díjas rendező, egy korábban is ott oktató operatőr és egy magyar sikercég stratégiai igazgatója.

Persze említhetnénk akár az Indexet is, ahol újságírók tucatjai álltak fel csak azért, mert a függetlenségük megsértéseként értékelték, hogy munkaadójuk felállította a céges belső információkat nyilvánosság elé teregető főszerkesztőt, és politikai befolyásolást óbégatva adták elő a hattyú halálát. Ők is inkább előre menekültek, mielőtt megtörtént volna a „puding próbája”.

És ez az az ellenzéki térfélen tapasztalható előremenekülés, ahol képbe kerül az írásom elején említett Dunning-Kruger hatás. Ezt a lélektani jelenséget a Cornell Egyetem két kutatója, Justin Kruger és David Dunning mutatta ki, kutatásukat 1999 decemberében publikálták a „Journal of Personality and Social Psychology” folyóiratban. Az emberi gyarlóságot jól szimbolizáló pszichés jelenség lényege, hogy „minél kevesebbet tud valaki egy adott dologról, annál inkább hajlamos túlbecsülni a saját tudását”.

Ha tényleg ez az a jelenség, amely nyomán a kormányzati célkitűzésekkel egyet nem értő személyek és csoportok mostanában jó előre determinálják, hogy egy-egy újítás, változtatás kizárólag rossz irányba vezethet, és semmilyen gyakorlati haszna sincs, akkor van remény. Hiszen sokan azt is elhitték a leghangosabban óbégatóknak, hogy a magyar kormány képtelen lesz kezelni a koronavírus-pandémia első hazai hullámát, a felmérések szerint viszont az eredmények láttán sokan felismerték, hogy saját korábbi kishitűségük nem nyert bizonyítást, és Magyarország igenis olcsón megúszta az első hullámot – köszönhetően az idejekorán bevezetett korlátozó intézkedéseknek.

Vagyis nem minden „orbánfóbiást” vezet a vakhit ebben az országban, akadnak, akik még észreveszik, ha valami jól működik. A többieket viszont nem sok mindennel tudom nyugtatni. Ha valakit minden nap az ésszerűtlen gyűlölködés vezet, akkor az a saját életét keseríti meg. Márpedig ez az ország az elmúlt években stabil gazdasági környezetben működött, a dolgozni vágyó és -képes többség maga is észrevehette, hogy jó itt élni, jobb mint 10 vagy 15 évvel ezelőtt. Akinek ez nem veri ki a szemét, annak pedig marad az állandó utálkozás, ami mellett nehéz tudást szerezni, és még nehezebb felismerni azt, hogy az ellenállást éppen a tudás hiánya okozza. Vagyis ők lesznek azok, akik soha nem kerülnek ki a Kruger-Dunning hatás ördögi köréből. Nekik – minden jó szándékom ellenére is – csak további kellemetlen bolyongást kívánhatok.

Ugyanakkor azzal is érdemes tisztában lenni, hogy ha ők képtelenek is felismerni a látható fejlődést, még demokráciában sincs joguk erőszakos eszközökkel megakadályozni a többségi akarattal megválasztott vezetés döntéseit. A fékek és ellensúlyok nem azt jelentik, hogy el lehet foglalni egy tv-stúdiót, egy egyetemet vagy bármi mást. Csak azt jelenti, hogy a kisebbség is elmondhatja a véleményét. Legfeljebb a többséget ez nem fogja érdekelni. De számukra az a rossz hírem van, hogy ezt hívják demokráciának.