A főszocik egyszerűen képtelenek megemészteni, hogy Magyarországon az emberek bevezették a demokráciát, s így azon gondolatiság is helyet kér magának a közéletben, amelyet a többség szeretne látni, nemcsak az, amelyet a Kádár-rendszer negyven évében már mérhetetlenül megutáltak. A párt parancsainak kényszerűen engedelmeskedő, kommunista kultúrpolitikát, a szovjet szuronyokkal védett „szólásszabadságot”. Amikor vagy úgy szóltál, ahogy szabad volt, vagy ha nem, akkor megnézhetted magad. Az a szomorú, hogy a szocik a valódi diktatúra idején kialakult kulturális struktúrát szeretnék megőrizni. Van képük az akkori világot a kultúra szabadságává átcímkézni s úgy beszélni róla, mintha az lenne a mai valódi demokrácia egyik legfontosabb vívmánya.

A törvényjavaslatot benyújtó előterjesztők – Tóth Bertalan, Gurmai Zita, Harangozó Tamás, Hiller István, Kunhalmi Ágnes és Tóth Csaba – ezzel beismerik, hogy ők egyáltalán nem gondolkodnak nemzetben, hazában, kereszténységben. Olyannyira nem, hogy erről még akkor sem képesek tárgyalni, ha az SZFE új vezetése felajánlotta, hogy minden maradhat a régiben. A tanárok vihetik tovább osztályaikat, a diákok megkapják a tanáraikat, semmi nem változik. Csak annyi a módosulás, hogy új tanárok, új hallgatókkal a nemzeti szellemiségű színészoktatást is meg akarják valósítani. Egymás mellett a kettőt. Amúgy döbbenetes, hogy harminc évvel a rendszerváltozás után ez még magától nem valósult meg.

Ezt az egyetem most egycsapásra lemondott (egyben a helyükön is maradt) vezetőinek már régen meg kellett volna tennie, már csak az emberi tisztesség okán is. Mert azt nekik tudniuk kell, hogy a demokratikus Magyarországon a többség olyan színházba is szeretne járni, ami az ő nemzeti, hazafias igényeinek megfelelő darabokat mutat be. És egyáltalán nem gondolja azt, hogy amennyiben a színház nem ellenzéki, akkor az unalmas és hazug. Sőt! Élvezettel nézne nagy történelmi darabokat és filmeket az államalapító Szent István királyról, az igazságos Mátyásról, Zrínyi Miklós hősiességéről, vagy olyan kiemelkedő államférfiakról, mint a gyalázatos gyilkosság áldozatává vált Tisza István, a nagy konszolidátor Bethlen Istvánról vagy kultuszminiszteréről, Klebelsberg Kunóról, az oktatási, kulturális és kutatási közintézmények nagy reformátoráról.

Minderről azonban még szégyen szemre az a Hiller István sem akar hallani, aki tudós emberként, kulturális miniszterként maga is tagja volt mind a Medgyessy, mind a Gyurcsány-kormánynak. S aki semmit nem tett akkor, amikor tehetett volna annak érdekében, hogy a kultúra kitárja kapuit a hazafias, nemzeti, keresztény értékek előtt.

Ahogy a Gyurcsány tenyeréből evő társelnök-páros, Tóth Bertalan és Kunhalmi Ágnes sem szólt egy kukkot sem akkor, amikor az SZFE vezetéséből sértődötten távozó Székely Gábor ki is mondta, hogy ő az elmúlt ötven év alatt kialakított magyar színháztörténelem ellen indított támadásként fogja föl a Vidnyánszky vezette kuratórium fellépését. Székely szerint itt a színháztörténelem „politikai érdekek szerinti átírásáról” van szó. Kunhalmi és Tóth tehát mélységesen egyetért azzal, hogy a művészeti szabadság sérthetetlensége jegyében minden maradjon úgy, ahogy ötven évvel ezelőtt volt. Az SZFE hallgatói most azért tüntetnek, hogy olyan világ konzerválódjon az egyetemen, amelynek gyökerei akkor eredeztek, amikor ők még a világon se voltak, s amely ellen a szüleik, nagyszüleik mélységes utálattal viseltettek.

Akkor ugyanis az volt a cél, hogy ne szórakoztassák a színházba járókat, hanem átformálják őket, kialakítva az új szocialista embertípust. A most sértődötten lelépő Székely Gábor az MSZMP XI. kongresszusán való felszólalásában 1975 márciusában arról beszélt, hogy „Új szervezettségű színházakra van szükség. Új műhelyekre, amelyek segítségével nemcsak a magyar színházművészet léphet jelentősen előre, hanem általuk megvalósulhat pártunk művelődéspolitikája, a tudati és esztétikai nevelés, a munkásművelődés, az ifjúság művelődése éppen úgy, mint a szocialista gondolkodás alakítása, az emberek erkölcsi-ideológiai nevelése, a szocialista, kommunista ember megformálása.”

Az ő művészeti szabadsága tehát annyira „független” volt, hogy „pártunkról” beszélt a proletárdiktatúrát fenntartó MSZMP-t említve, sajátjának deklarálva az elkötelezett, kommunista világot, amely mukkani nem merő, engedelmes alattvalót akart az emberekből alakítani. S hogy ez a szemlélete semmit sem változott a hetvenes évek óta, azt jól példázza az elmúlt ötven év magyar színháztörtének reszkető féltése.

Ő vádaskodik a politikai érdekek szerinti érdekérvényesítéssel, miközben arra nem mer vállalkozni, hogy megmérkőzzenek egymással az egyetemi katedrán a pártállami, marxista gondolatokat képviselő tanárok a nemzeti, hazafias gondolatokat képviselőkkel. Nyilván jól tudja, hogy miért… S ebben nyújt neki segédkezet a Magyar Szocialista Párt abban reménykedve, hogy törvényjavaslatuk sikere esetén a színházak továbbra is eljátszhatják senki által nem kért ellenzéki szerepüket, hozzásegítve őket az annyira áhított választási győzelem megszerzéséhez.

Persze gyanítják ők, hogy nem járnak sikerrel. Ha biztosak lennének a dolgukban, akkor nem törvényjavaslatot nyújtanának be a fenntartó-változás visszavonására, hanem egyszerűen az Alkotmánybírósághoz fordulnának, hogy semmisítse meg a jogszabályt, amennyiben az Alaptörvény ellenes.

De tudják, hogy nem az. Tisztában vannak azzal, hogy a kormány törvényesen járt el, ezért ha az Alkotmánybírósághoz fordulnak, akkor minden bizonnyal látványos vereséget szenvednek, ami újabb nagy blama az MSZP amúgy is megszűnés felé tartó csapata számára.

Számukra csak egy jó választás lenne, ha mernének hazafias baloldali magyarként gondolkodni, ahogy teszi azt egykori párttársuk, Szili Katalin.

Nekik azonban fontosabb Gyurcsány kegyeit lesni, mert így talán néhány kalapozó király még 2022 után is parlamenti helyekben reménykedhet.

A magyarok érdekei pedig általuk továbbra is le lesznek ejtve.

Szerencsére azonban ma már ez fordítva is elmondható… De még mennyire!