Az emberek döntő többsége ugyanis nagyjából Gyurcsányt és Vonát ismeri hírből, a többieket nem. Ezt a kettőt – joggal – zavartnak, illetőleg hazugnak tartja, érthető tehát, hogy a többiek nem indítanak meg bennük vallomásszerűen kitörni vágyó politikai vallomásokat. Mondhatnánk úgy is, hogy Kárpát-medencei disznótorokon nem jár körbe a suttogó hír, hogy a Szél-kormány majd gondot visel-e majd a böllérekre, és abszolút nem érdekel senkit, hogy Ungár Péter készül-e a nyárra, és ha igen, vesz-e végre saját sátrat, hogy legyen hova bújnia csillapíthatatlan kangörccsel a gatyájában.

Az ellenzéki felvetések csak és kizárólag ötezer értelmiségi fantáziájában sorskérdések, az ország hatalmas többsége konkrétan nagy ívben tesz arra, hogy a jeles értelmiségiek miről és mit ricsajoznak.

Én tényleg azt gondolom, hogy Orbán Viktoron kívül, akit ebben az országban sokan tisztelnek, sokan utálnak, de valamit azért mindannyian gondolnak róla, a többiek egyszerűen nem számítanak. Sem ők, sem a pártjaik. Nem tudjuk, mondjuk három év múlva mi lesz, de hogy most minden ellenzéki erő a Fidesz kottájából játszik, az egészen biztos. Orbán Viktor tekintélyét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a választás előtti legkézenfekvőbb kérdésre, hogy mégis ki a legalkalmasabb miniszterelnök-jelölt, nemhogy a fideszesek, hanem az ellenzéki szimpatizánsok, de még a közömbösök egy része is őt jelölte meg. Magyarul, csakis ő van jelen, a többiek statisztálnak, játsszák a szerepüket az ellenzéki tragikomédiában.

Két jel mutat erre. Az egyik, hogy Vona Gábor szakállat növesztett, ilyesmire csak hajótöröttként vagy börtönben vállalkozott volna jobb napjaiban a piperkőc pártelnök. Bánatosan kunkorodó, apró, sertésszőrzete már a pályájára visszatérő termékmenedzsert előlegezi meg a nagyközönség számára. A másik pici jel – és ezt minden bizonnyal az ellenzéki pártok is tudják –, hogy a közvélemény-kutatások szerint a Fidesz nemhogy megőrizte, de némiképp még növelte is előnyét teljesen szétesett, véramatőr kihívói ellen.

A választásokban az a szép, hogy aki felsül, elesik a központi támogatástól. Erre az alapigazságra az ellenzéki pártok már régen felfigyeltek: osztottak-szoroztak és úgy találták, nem baj, ha megbuknak, mint Rottenbiller, a lényeg, hogy legyen mandátum, állás, székház, támogatás és a többi. Ez a felismerés lényegesen fontosabb számukra, mint a választási győzelem. Vagyis nem igaz, hogy érdekükben áll a széles körű, mindenre kiterjedő összefogás: ha buknak, akkor bukják a pénzt is, márpedig annál nincs kellemetlenebb dolog, mint ha az ember elveszti a mentelmi jogát, ha nem kaszál nagy pénzt, és nem tisztelegnek neki a Parlament bejáratánál.

Ilyen megfontolások alapján azt hiszem, senki nem akarja leváltani az ellenzéket. És ami fontos, ők maguk sem akarják leváltani magukat, amíg lehet, csimpaszkodnak a kiváltságaikba, amelyet a nagylelkű magyar állam a vesztes számára is biztosít.

Drága, budapesti liberális belközösség, ti meg csak szórjátok a filozófiai humorbonbonjaitokat tovább, lankadatlanul, szorgalmasan… Előre szólok azonban, hogy magjaitok terméketlen talajba hullanak, hiszen szeretett pártjaitok politikusai semmi mást nem szeretnének, mint túlélni.

Ebből nem lesz győzelem, de még szellemi fölény sem igen.