Hogy agresszió történt-e, vagyis különböző ígéretekkel átcsábították őket a szomszédba, vagy tényleg önként váltottak a delikvensek, azt pontosan nem lehet tudni. Mindenesetre elvtársak között kifejezetten meghökkentők azok a nyers kifejezések, amelyeket Tóth Bertalan MSZP-elnök használt a történtekkel kapcsolatban, amikor kijelentette, senki sem tekintheti őket lábtörlőnek, miközben – jellemzése szerint – egyenesen hátba szúrták őket. A távozó polgármesterekkel kapcsolatban pedig „örömlányos mentalitást emlegetett”. S akkor jött Kovács Laci bácsi, expártelnök, aki arról beszélt, hogy bizony őt (is) megkeresték a DK-sok, de nem állt kötélnek. A sajtóban olvasható a Demokratikus Koalíció „megkereső” embereinek neve is. Bár az MSZP-ben többen határozottan állítják, hogy bizony ők azok, aki becserkészik a jelöltjeiket, mi most azért nem nevezzük meg őket, mert tagadják a velük szemben felhozott vádakat.

Az élet azonban előbb-utóbb úgy is kiforogja, Gyurcsányék mit főzhettek ki, amelynek receptjét „véletlenül” nem osztották meg a Feri-konyha internetes nézőivel. Annyit persze elárult a főszakács magáról, hogy „én az egyik legbátrabb és legalázatosabb támogatója leszek a következő kormánynak, amelynek nem leszek tagja minden bizonnyal”.

Sokáig úgy tűnt, hogy a vágyott kormányzást ő is ellenzéki együttműködésben képzeli el. Hamar letette azonban a garast az egylistás indulás mellett, kizárva az esetleg vele nem szívesen mutatkozó politikai szövetségesek kétlistás akaratát. Gyurcsányné viszont tovább ment: belengette, hogy ellenzéki oldalon akár egy párt indulását is el tudja képzelni, amennyiben a szavazók ezt akarják. Ez az egy párt – nem lehet kétséges – a Demokratikus Koalíció lenne. Az ellenzéki szavazók pedig nyilván akkor akarják ezt, ha nem lesz más a halpiacon. Ha például Gyurcsányék a következő esztendőben módszeresen leszalámizzák az ellenzéki pártokat a Momentumtól a zöldpárton (LMP) át a Jobbikig, természetesen az MSZP-P-vel egyetemben.

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja itt kopogtat az ajtón, így nagyon is aktuális emlékezni arra, hogy a szalámitaktikának komoly történelmi előzménye él a honi félmúltban. Éppen a Magyar Kommunista Párt használta anno a nagy kést a gyors hatalomra kerülése érdekében az 1945-ös és az 1947-es választások után. A leszalámizás lényege az ellenfelek megosztása, meggyengítése és részenkénti megsemmisítése. A kifejezés is a komcsiktól ered, Rákosi használta először. A meggyengítésnek olyan brutális eszközei voltak, mint a Szovjetunióba hurcolás, amit például a két háború közötti Magyarország egyik legbefolyásosabb politikusával, Bethlen Istvánnal, illetve Kovács Bélával, a háború utáni első, az 1945-ös választásokon győztes Kisgazdapárt főtitkárával szemben alkalmaztak. Utóbbi letartóztatásának emlékére alkotott törvényt az első Orbán-kormány idején a parlament, s lett február 25. a kommunizmus áldozatainak emléknapja.

Hogy a szalámitaktika működni fog-e a következő időszakban, kérdés. Az viszont tény, hogy ma már a DK az ellenzék legerősebb pártja, s ha ilyen tempóban szeleteli le az ellenzéki pártokat, ahogy most hozzákezdett a MSZP-hez, akkor „szebb jövőt” bizony nem jósolhatunk a nekik.

Gyurcsány tudja, hogy nem csak szóból ért az ember. Ezért nem papol, hanem az erőre szavaz, miközben a megélhetésükhöz foggal-körömmel ragaszkodó más ellenzéki politikusok tehetetlenségükben csak pislognak, mint miskolci kocsonyában a béka.

Így lesz? Ki tudja? Ám, hogy ez nem zárható ki, az több, mint bizonyos.