Spanyolország választott. A 2019-es pillanatfelvétel szerint a nyitott társadalmat többen óhajtják, mint a nemzeti alapon álló államot. Ami persze nem meglepő, legalábbis ha a számokból indulunk ki. Spanyolországban ugyanis korántsem csak a most győztes szocialisták fémjelzik a bevándorláspártiságot. Minden jel szerint jövendő koalíciós társuk az a Podemos lesz, amely a Soros Györggyel nyíltan kokettáló Pedro Sánchez szocialista miniszterelnököt balról támadta, sürgetve, hogy a madridi kormány nyissa meg a kikötőket további migránshajóknak, és határozottabban lépjen fel a terjedő „fasizmus” és „populizmus” ellen. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a mostani választás után a kormányalakításhoz szükség lesz a baszk vagy a katalán nacionalisták szavazataira, akkor könnyű belátni: sorosista, szeparatista és más erők részvételével látványosan formálódik az új kabinet, amelynek legfőbb célja a spanyol állam lebontása.

A spanyol választás egyik tanulsága tehát az, hogy ha az emberek nem ismerik fel a rájuk leselkedő veszélyt, és olyan erőket támogatnak, amelyek fellazítják a régi értékeket, száműzik a hagyományt, teret engednek a beözönlő idegeneknek, akkor úgy járhatnak, mint Macedónia, ahol már működik a Soros-recept. Először megváltoztatták az ország szimbólumait, elvették az ország nevét, aztán nemzetközi védettség alá vették az országot, korlátozták szuverenitását, végül az idegenek (ott albánok) politikai képviseletének örve alatt globalizmushoz hű kormányt állítottak fel. Ezzel Macedónia lényegében nemzetközi irányítás alá került, és minden egyes nappal eltávolodik nemzeti hagyományaitól. A folyamat betetőzéseként az elszaporodott, megtámogatott idegeneket politikai eszközökkel már nem lehet kipenderíteni a hatalomból azon egyszerű oknál fogva, hogy az őslakosság, az államalkotó nép kisebbségbe kerül a saját hazájában. Macedóniában több lesz az albán, mint a macedón, Spanyolországban pedig a globalista, internacionalista a spanyolok mellett katalánok, baszkok, valamint az állampolgárként szavazható afrikaiak, románok, ecuadoriak, mindenféle idegenek alakítják majd az eseményeket, nem pedig a hagyományos értékeket valló spanyolok.

Az első tanulság tehát az, hogy aki beengedi kertjébe a rókát, az ne csodálkozzon, ha körülnéz a tyúkólban. Igen, ma, a 21. században is döntő jelentőségű, hogy a bennszülött lakosság és az idegenek aránya miképpen alakul egy országban. Egyáltalán nem mindegy, hogy az emberek szabad akaratukból fogadnak be másokat, vagy kényszerűen élnek-e együtt olyanokkal, akiket valamilyen külföldi akarat parancsolt hozzájuk. Ma Spanyolország lakosságának tizennégy százaléka külföldi, de minden ötödik megszületett gyereknek legalább az egyik szülője nem spanyol. A jövő finoman szólva sem biztató.

A spanyol választás másik tanulsága – egyúttal kulcsa – a Néppárt összeomlása. Azé a Néppárté, amely eljátszotta a maga haláltáncát: először balra lejtett Mariano Rajoy idején, majd nem maradt annyi idő és erő, hogy a hitelességét visszaszerezze Pablo Casado vezetésével. Időközben felnőtt egy új mozgalom, a VOX, amely a Néppárt régi hangján szólalt meg, sőt, a bevándorlás kérdésében sokkal bátrabban, mint ahogyan azt a spanyol politikában bárkitől is megszokhattuk. Mostani tíz százalékuk erős jelzés a habozó, elgyávult jobboldalnak, hogy szavazóik egy része simán odavándorol a szókimondó, új formációkhoz. Különösen akkor, ha a szocialisták és a néppártiak – finomuló színekkel – ugyanabból a kottából játszanak, legalábbis nincs jobboldali válasz a legfontosabb kihívásokra, felvetésekre.

Spanyolországban hosszas koalíciós tárgyalások következnek, és még az sem kizárt, hogy a most felálló szivárványkoalíció is kérészéletű lesz. Akkor pedig újabb választások várnak Spanyolországra. Amely – nézzünk csak a térképre – nem pusztán egy európai ország a sok közül, hanem a Soros-terv kulcsállama. Ha ugyanis átmenetileg vagy végleg elzáródik a balkáni útvonal és Olaszország sem kér többé a külföldiekből, akkor Spanyolországban még mindig akad rés a háttérerők számára, folytatódhat a betelepítés. Ennek előfeltétele azonban a Sorosnak gazsuláló, baráti kormány. A harc tehát folytatódik, és immáron egész Európáért. Mi, magyarok egyet tehetünk: igyekszünk kikerülni azokat a csapdákat, amelyeket a spanyol választópolgároknak ezúttal nem sikerült.