A populizmus egy szarral telt vödör. Amit ízlés szerinti pillanatban ráönthetsz minden jobboldalira, ha a „nácit” már nem érzed elég frappánsnak.

„Populista jobboldal”, „populista veszély”, „populista kormány” – ezek elemzőinek, beavatottnak tűnő fogalmak, amit olyanok használnak, akik nyakkendőben kefélnek.

A „populista” kifejezés ízléses választás, hiszen finom áthallásokban ott van mögötte egy egész világmagyarázat arról, hogy mekkora maradi lúzerség is jobboldalinak lenni.

Két verzió van. Vagy a nép eleve hülye, mert őszintén bólogat, követi, csodálja a vezért, vagy nem hülye, csak vak, akit megvezet dr genya, a zsáner gonosz éppen aktuális inkarnációja. Mindkét implicit elmélet impozáns.

A vicc az, hogy szinte minden esetben ki lehet hámozni valamelyiket a „populistázó” politikai diskurzusból. Ami eklatáns bizonyítéka annak, hogy az emberi agy frontális lebenye milyen komoly trükkökre képes, hogy komplex gondolatmenetnek maszkírozzon primitív előítéleteket és szimpla ellenszenvet. A farok csóválja a kutyát. A hülyeség és az elfogultság diktál, az analitikus ész pedig már írja is.

Mondjuk így:

Egy magára valamit adó jobboldali kormány másként nem maradhat hatalmon, csak ha a becsületes dolgozót, a keményen melózó kisembert az orránál fogva vezeti, manipulálja. Evidens. Kedvelt kifejezései: „félelmet kelt”, „felkorbácsolja az emberekben szunnyadó indulatokat”.

A „nép”, az „emberek” képzetlen idióták, akik bárgyú tekintetű zombiként masíroznak a „vezér” után. A vezér pedig néha ledob nekik egy-egy szopogatni való csontot. Itt: „zárt gondolkodású”, „maradi tömeg”, akinek igénye van arra, hogy „vezessék”.

Na, ez Orbán. Az ász a gonosz paklijában. Aki azzal manipulál, hogy a „nép” vágyait valóban teljesíti is.

Mint sok esetben itt is igaz, hogy az implicit elmélet magja egy paradoxon. A „populus”, a nép ugyanis egyszerre van és nincs.

Nincs, hiszen, ahogy minden valamire való liberális érvel: a „népet” és a „nemzetet” a jobboldali demagógia kreálta. Valójában csak egyének heterogén halmaza van. A nép és a nemzet egy képzelt közösség, képzelt azonosság. Így nem lehetnek közös „nemzeti érdekei”, igényei, értékei és elvárásai sem, amikre hivatkozni tudna a politika.

Szóval a nép nincs. És mégis van. Valahogy csak bekúszik a hátsó ajtón. Hiszen mi más lenne a „megvezetett”, agymosott, homogén csorda, aki a vezért követi. Ez maga a „nép”. A népben saját bárgyúsága, korlátolt indulatvezéreltsége a közös nevező. Így aztán mégis van olyan titkos kapocs, ami ha inverz módon is, de összeköt egy pontokból álló halmazt.

A nép tehát egyszerre egy nem létező, képzeletbeli jobboldali konstrukció, a populisták szentimentális fantáziájának terméke és egy kifejezetten kézzel fogható tömeg, a csőcselék.

Ez a baj a racionalizációval. Ha kicsit megkapargatod, bukó az egész. Elnyeli önmagát az érvelés. Marad a mutogatás és a huhogás.

Erre jött rá a napokban (saját értelmezési keretei és korlátai között) Tamás Gáspár Miklós, aki a HVG-re írt egy cikket, amiben lényegében arra hív fel: ismerjük már be, Orbán nem populista.

Meg is kapta érte a magáét. De ugyan miért? TGM rühelli a Fideszt továbbra is. Csak azt állította: a populista kifejezés még szitokszóként sem adekvát, helytelen a használata, nem igaz arra, akire ráragasztják. Jelenleg használt formájában üres és céltalan (TGM egyben azt is állítja: a populizmus, mint politika-történeti fogalom természetesen értelmes és használható).

TGM-nek ebben igaza van. Csak ez nem számít, mert akkor bizony a liberálisok úgy járnak, mint az a szerencsétlen akinek a „jeges vödör kihívás” keretében barátai szarral töltötték meg az edényt. És a szar a liberálisok nyakába ömlik.

Na ez az, amiből nem kérnek. Az igazság az agyműködés koleszterinje. Ha sok van belőle, az baj.

Ha mégsem elégít ki valakit a populizmus egybites, paradoxonokba kapaszkodó magyarázata és meg akarja érteni az új radikális jobboldal felemelkedését – mint amilyen a Jobbik, vagy a francia Nemzeti Front – akkor meg kell értenie a „populus”-t. Mert a nép lehet, hogy egy kísértet, de létezik.

A „nép” a rossz közérzet a zeitgeistben. A közös sejtés, hogy hiba van a mátrixban. A rajzszög a seggben. A nyugtalanság, a felszín alatti düh, amit szinte mindenki érez, aki körön kívüli. Így hívják ugyanis Washingtonban azokat, akik nem tagjai az elitnek.

A liberálisoknak van amiben igazuk van: fragemntálódó világban élünk, ami alig közösség, alig nemzet – bár lehetne az. Mégis inkább egy megvalósulni látszó disztópia az individuumok világáról, ahol mindenki magának kapar. Az egó reneszánsza. Ez a liberális demokráciák békés homokozója.

Na és pont itt a hiba. A média, a szimulákrum világ, ahol megtörtént dolgok valahogy mégsem kapnak létjogosultságot (lásd hogyan hallgatott a német média a kölni, hamburgi szexmob bulikról), az elzárkozó elit, a vagyon extrém koncentrációja, az egyenes beszéd békés cenzúrája (a kötelező „píszí”), az európai álom diszkrét buboréka. És hogy ezzel valójában mindenki tisztában van, mégis robog tovább az egész úgy, ahogy van.

A modern jobboldal radikalizmusa, a korszellem dühe, nem fasizmus. Nem demagógia. Hanem az elnyomott, elhallgatott igazságok kísértete.

Akik csak populista vezéreket, náci, xenofób hordákat látnak, magukat csapják be. Nem 1939 van. A történelem nem ismétli önmagát, mint egy végtelenített magnószalag.

A vakság nem erény.

Az elfojtás és a tagadás nem a gyógyulás útja. Hanem a betegség előszobája.