A sértettség? Valami olyasmi, ami minden élőlény sajátja. Tanúsíthatom, hogy ha a két kutyánk közül az egyiket megsimogatom, a másik juszt is odatolakodik, hogy ő is részesüljön a szeretetből. Ha nem vetül rá a gazdi tekintete, durcás lesz, szemrehányó pillantásától rosszul érzem magam. Azt nem merem állítani, hogy a növények is féltékenyek egymásra, de lehet, hogy föld alatti, titkos járatokban az egyik fa sértődötten visszahúzza gyökereit, ha a másik több esőt szippant magába. Ki tudja?

Hanem mi, emberek, mi tudunk csak igazán megsértődni.

Teljesen helyénvalónak tartom, ha a magánéletünkben cseppet, hogy úgy mondjam, tisztességes mértékben sértődékenyek vagyunk. Tiszteletlenül beszélt velem a boltos kislány? Majd vásárolok másutt! Megbántott valaki a Facebookon? Tiltás és törlés a válasz. Ami azonban elfogadott, normális reakció a mindennapokban, súlyos konc a közéletben. A kettőt összekeverni: vegytiszta amatörizmus.

Hosszú ideje figyelem néhány volt és jelenlegi ismerősömet. Olyanokat, akiknek hébe-hóba beleakadok a munkásságába, de kapcsolatot már régen nem tartunk, és olyanokat is, akikkel gyakran váltunk sms-t, mailt, felhívjuk egymást, egymásra írunk. És azt tapasztalom, hogy ebben az újságírói és politikai közegben, ahol magam is munkálkodom, a sértettség az egyik legerősebb szervező erő. Sok embernél erősebb, mint a munkakedv, a tudásszomj, a nyitottság. Ha valakit megsértenek, közlik vele, hogy nem fontos, vagy éppen ellenkezőleg, rabszolgának tekintik, és dicséret nélkül dolgoztatják, ha eddig beltagnak számított, de kipenderítették, ha azt hitte, ő fújja a passzátszelet, de kiderült, hogy ő sem nélkülözhetetlen – nos, az illető nem pusztán megsértődik, de sokszor minden további lépését a sértődés irányítja majd.

Hogy mit jelent ez köztünk, újságírók között?

Például indiszkrét módon fecsegni kezd. Történeteket mond el tegnapi kollégákról, akikhez hajdan barátság fűzte, most viszont szabadon hurcolható prédaként csap le minden együtt töltött perc, hét, hónap, esztendő közös emlékezetére. Barátunk a nyilvánosság elé áll, majd előre eltervelten indiszkrét lesz. Mindezt azért, mert sértett ember a saját nyomorúságát visszalapátolja arra a közegre, amelyből sértett alapérzését meríti.

Ha elkezdjük nyilvánosan terjeszteni, cikkben megírni, mit tapasztaltunk előző munkahelyünkön (vagy fordítva: a munkaadó teszi ugyanezt a szakítás után), hogy miféle anomáliákkal szembesültünk, nem jöhetünk ki jól az egészből. Egyrészt mert az együtt töltött évek alatt nemcsak mi térképeztük fel a többieket, hanem ők is minket. Mindenki tudja, hogy egy munkahelyen kényes dolgok egész tömkelegét tudjuk meg a másik emberről. Belelátunk a titkaiba, kiismerjük a szokásait, és miután (akkor még) jóban vagyunk, sokszor a bűneink, a hibáink és a tévedéseink is közösek. Még akkor is, ha utólag másoknak tulajdonítunk minden rosszat, mi pedig kimosakodunk, fehérre festjük magunkat. Egyrészt tehát jól felfogott érdekünk, hogy ha a nyilvánosságból élünk, ne teregessük ki a szennyest, mert biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb rólunk is kiteregetik. De mondok egy másik okot is, hogy miért elegánsabb eltemetni a múltat, miért jobb hallgatni a tegnapi kollégákról, főnökökről, beosztottakról, tulajdonosokról.

Azért, mert van tartásunk.

Ami volt, elmúlt. A múltat, akár szép, akár keserű, akár ilyen is, meg olyan is, el kell engedni. Azért, mert a közélet vagy az egyéni sértettség eltávolít egymástól embereket, még nem kell leköpdösni egymást. Ha az embert nem is becsülöm már, a közös múltunkat nem viszem a nyilvánosság elé. Ez egyfelől gyenge jellemre vall, másfelől az éppen aktuális kollégának, tulajdonosnak jelzi, mire számíthat. Vajon mire is? Újabb árulásra. Hiszen aki utólag gátlástalanul bemártja, „kiírja” egykori barátait, kollégáit, adandó alkalommal újra megteszi majd. Igen, veled is, biztos lehetsz benne. Ha valaki folyamatosan kibeszél másokat, mindig gondolj arra, hogy most te hallgatod, de ha kimész a szobából, te leszel terítéken, elhiheted.

Én magam a sértettség és a hiúság bűnétől szintén megverten, igyekszem harcolni rossz tulajdonságaim ellen. De nem hiszem, hogy körülöttem forog a világ. És nem szeretem magamat annyira, hogy az elemi viselkedés normáit, az embertársi kapcsolatokat szétziláljam tizenhárom lájkért. Én már felnőttem. Valamikor talán élvezettel olvasgattam volna indiszkrét leleplezéseket, ma már undorodva lököm el magamtól az ilyeneket.

Hogy is mondtam hajdan egy nagy reményű – azóta szintén elkóborolt – ifjú újságírónak? „A mi szakmánkban az a legfontosabb, hogy egy jó bemondás, egy jó riport kedvéért soha ne égesd fel magad mögött a hidakat. Ez egyrészt nem tanácsos, mert az újságírónak a kapcsolatrendszere a legfontosabb, és ha így teszed, rossz híred keletkezik. Másrészt egyszerűen nem korrekt. Mindig vissza tudj térni oda, ahonnan eljöttél! Ez a legfontosabb.”

Szerintem ezt jól mondtam. Csak tudod, kedves olvasó, hogy a felkészült szakember egyúttal jó ember is legyen, semmilyen szakmai iránymutatással nem lehet elérni. És fájdalom, sok kolléga – bármilyen okosnak is hiszi magát, bármennyire is túlszereti magát – elfeledkezik erről a szakmai és emberi egyszeregyről. A rossz hír, amiről viszont fogalmuk sincs, hogy a gyengeségét kívülről mindenki pontosan látja. A barátaik, az ellenségeik is. Csak éppen nem szólnak, az illető pedig elégedetten nyugtázza, hogy bosszút állt, sértettsége alábbhagyott, holott csak annyi történt, hogy lejáratta magát, kitárta a keblét, hogy ide lőjetek.

Hogy aztán ennek mi a végkifejlete, igazán könnyűszerrel kikövetkeztethető.