Napok óta izzik ez a mucsai, lábszagú magyar levegő egy nagyvilági költőnő emelkedett mondatai miatt.

Történt, hogy a nagyvilági költőnő száműzné a magyar kötelező olvasmányok közül Jókai Mór Az arany emberét és Szabó Magda Bárány Boldizsár című verses meséjét a nőalakok számára elfogadhatatlan ábrázolása miatt.

Ebből lett aztán a haddelhadd. Záporoztak a dörgedelmes szavak, Tóth Krisztina (= költőnő) aztán kapott anyait-apait, és az is kiderült, hogy a nem emelkedett magyarok mennydörgő kritikája nem esett jól az emelkedett poétának, bocsánat: poétanőnek, bár így ennek a szónak kétségtelenül semmi értelme. Az angolul, németül, spanyolul, olaszul, finnül, svédül s a többi nyelven is ismeretlen költőnő aztán jól megsértődött a magyarokra.

Válaszképpen ilyen és ehhez hasonló mondatokat üzent fentről lefelé a lábszagú mucsának:

Kósza asszociáció, mint ahogy erre adott válaszként az ANYÁD is az, ki tudja, miért jutott most az eszünkbe.

A költőnő számára, aki a világon mindenhol jól érzi magát, de sehol sincs otthon, csupán RÖGÖS MAGYAR TÚRÓ a magyar. Mert tényleg annyira jól áll a nagyvilági költőnőnek a meg nem értettség, hogy itthon őt és az életművét nem értékelik, semmire sem tartják, és egészen Párizsig kell rohanni, mert ott még a szarnak is más a szaga: nem bűz az, hanem odeur, míg itthon minden csak rögmagyar lápvilág.

Azt hittem, ezen már túl vagyunk, és mégsem.

Sértődés és arrogancia, gyűlölet és megvetés a válaszotok a magyarra. Azt írjátok, hogy „a magyar genetikusan alattvaló”, „boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot”, meg „ezért a népért úgyis mindegy”, a magyar az „csürhe”.

Ennek a borzalmas hagyománynak – kétségtelenül a szebbik – képviselője Tóth Krisztina tőgyig hatoló sértődése.

De mit is jelent nekünk ez a RÖGÖS MAGYAR TÚRÓ?

Mindent jelent nekünk. Ahogy élünk, ahogy eszünk, ahogy iszunk. A disznóölés romantikáját, a pálinka zamatát. De jelenti nekünk a világraszóló nagy teljesítményeket, a gondosan őrzött önbecsülésünket, a fantasztikus hajtóerőt, hogy mi, magyarok úgy érezzük, hogy nem értékelnek minket annyira, ahogy teljesítményünk, munkánk, érdemeink szerint nekünk kijárna, ezért mindig, újra és újra magasabbra törünk. Jelenti ezt a csodálatos nyelvet, Jókai és Szabó Magda nyelvét. Hogy a Himnuszt hallgatva (bár a nagyvilági költőnő felől nézve biztos teli van korszerűtlen és érthetetlen szavakkal) elcsuklik a hangunk, és könny szökik a szemünkbe. És jelenti nekünk az engesztelhetetlenséget: engesztelhetetlenek vagyunk igazságérzetünkben.

Tóth Krisztina költőnő nemcsak meg nem értett, de ezt sem érti. Neki mindez csak RÖGÖS MAGYAR TÚRÓ.

Van egy nagyon szép dilemmája a magyar politikai literatúrának: ész vagy a szív? Kire hallgassunk: az eszünk vagy a szívünk diktál? A RÖGÖS MAGYAR TÚRÓ földjén mindenki tudja és érzi, hogy rossz számolónak bizonyul, ki „a szívet a számolásból kifelejti”, mert a szív nem csak egy véres húsdarab.

Bár nem tudom, hogy van olaszul, spanyolul, finnül vagy svédül, de itt, a RÖGÖS MAGYAR TÚRÓBAN mindenki érti, akinek magyar ritmusra verő szíve van, az arroganciát letörő két magyar szót, Jókai mennydörgését: „Nyergelj, fordulj!”

Lélekcserélő idők járnak.