– Hogy áll maga a retró kiflivel?

Odafordítottam a fejemet, és pontosan az történt, amitől féltem. Amit reméltem, hogy még egy ideig nem történik meg. Hogy nem fog megtörténni. Hiszen az elmúlt négy hónapban nem történt meg, és amikor utoljára megtörtént, még hűvös szellők fújdogáltak az utcákon, és azt sem tudtam, hogy voltaképp hová is tettem a lakásban a légkondi távirányítóját.

Igen. Az én Géza barátom állt mellettem.

– Mi van?

– Mostanában a normális kiflit retró kiflinek hívják – közölte velem csámcsogva –, mert van benne matéria! Tudta maga ezt?

Végigmértem. Rövid ujjú ing volt rajta, szandál, és egy stanicliból egy kifli kilógó végét rágcsálta. A lehulló morzsák bepettyezték az ingét, ami voltaképp mindegy, hisz a rövid ujjú ing nonszensz, az nem létezik, legalábbis annak nem szabadna léteznie, ezt minden kultúrember tudja, úgyhogy voltaképp vehetjük úgy, hogy a morzsák sem léteztek. Az univerzumnak meg mindegy. Az a fél négyzetméternyi terület már így is túl volt terhelve borzalommal, a morzsa már nem oszt, nem szoroz.

– Van benne matéria? – vontam fel a szemöldököm. – Hisz az lenne az alap! Minden normális kifliben van.

– A sima tejes kifli kurva szar – világosított fel Géza. – És fosik tőle az ember! Úgyhogy olyat nem veszek, csak olyat, amiben van matéria. Ami voltaképp ugyanúgy kifli, és elég lenne csak annyit kiírni a boltban, hogy kifli, de így retró – magyarázta, mint szakember az újoncnak, és a stanicliból előhalászott egy másikat. Nem is hittem volna, hogy abban a kis zacskóban két darab kifli is elfér.

Ellenben már megint túl nagy volt az arca. Túl diadalittasan állt ott, és majszolta a kiflit, és túlzottan nem érdekelte, hogy az univerzumot túlterheli a morzsáival.

– Én mindig csak retró kenyeret veszek – vetettem oda könnyedén.

– Van retró kenyér is? – ámuldozott. – Ahol én vásárolok, ott nem láttam.

– A félbarnát hívhatom retrónak? A mi boltunkban a félbarna kiváló. Tömör, ízletes. Csak nem tudtam, hogy retrónak is lehetne hívni. Árulja el, hívhatom ezen a néven?

– Hívhatja akár úgy is – szólt jóindulatú fölénnyel –, de annak már megvan neve. Az a kenyér, ami tényleg kenyér, és van benne matéria, azt úgy teszik ki a polcra, hogy parasztkenyér. A parasztkenyér a rendes kenyér. Az igazi.

Közben elfogyott a kiflije, a zacskót kifordította, s a morzsákat nemes egyszerűséggel leszórta a földre. Kivéve, amik az ingén landoltak, mert az mind maradt. El kellett fordítanom a fejem.

Eltelt pár perc, s nem szólt senki.

– Lehet, visszamegyek – töprengett fennhangon Géza –, veszek még párat ebből a kifliből, és felteszem az Instára. „Retró kifli”. Tuti száz lájk.

– Tegyen mellé egy Han Solo-pólót, egy kotyogós kávéfőzőt meg egy olcsó könyvtár kötetet 1972-ből, és fullos retró. Legjobb, ha szelfit is lő hozzá. A maga fejével az abszolút retró.

– Elmentem kifliért – közölte szárazon.

– Retrót vegyen! – szóltam még utána lelkesen.

– Mi mást?

– Az kasa! – folytattam. – Vegyen olyat, ami kasa!

Visszanézett, de erre már csak bólintott.

Úgy éreztem, még valamit mondanom kell. Elég egyetlen szó. És talán újabb négy hónapig nem látom.

Vettem egy mély levegőt, és utánakurjantottam:

– Királyság!