Az egyik festményemet a falon tisztíttatni kell. Apai örökség, az egyik kedvenc hazai piktoromtól származik. És hát száz esztendő rengeteg, annyi idő alatt egy festmény koszolódik, zsírosodik, színei elvesznek. Mióta a hihetetlen Pap Emil (1884 – ?) a maga bámulatos módján vászonba álmodta, eltelt két világháború. Megvolt az első, majd második bécsi döntés, Horthy bevonult Kolozsvárra, lezajlott a kékcédulás választás, Rajkot kivégezték, majd eltemették, orosz katonák keresték a Szuezi-csatornát, és farmerkabátos fiatalemberek vonultak ordítva P. Mobil-koncertre.

A képen látható lány ellenben ma is olyan, mintha élne, mosolya, szeme csillogása örök, korok és izmusok felett álló, lelke van, neki is, meg annak az almának is, amibe harap. Ezt így, ilyen minőségben megfesteni csak zsenik képesek.

„Kismester”. Így nevezik. Ez a megszokott titulus. Érdekes ez a fogalom, ízlelgetem a számban, és nem tetszik, nem is igazán értem. Van benne egy kis fitymálás, sajnálás, vállveregetés. Így kéne talán nevezni: „Nem volt szerencsés, és nem voltak kapcsolatai.” Mert, ha vannak, tán nem kényszerül rá arra, hogy sorozatgyártásban pocsékolja tehetségét, kispolgári lakások falaira szakmányban termelve az akasztanivalót, százszor megcsinálva ugyanazt, mert hát a mészárost, susztert meg a házbért fizetni kell. És még a sorozatgyártás közben is megcsillan ecsetje nyomán valami nagyszerűség.

Az OSZK oldalán találtam a minap egy Munkácsy Mihály-képet Hímző lány címmel. Ez abban a korban egy klisé volt. A klisékkel amúgy szerintem semmi gond, ha jól csinálják. A hímző lány egy klisé, de a kék alapon fekete csík is klisé. A háborús film is egy klisé. Az időutazásos történet is klisé. A rock and roll is egy klisé. Vannak zenekarok, melyeknek minden számuk klisé és mégis jó, és vannak, akik minden albumon, dalban és gitárszólóban forradalmian újak akarnak lenni és élvezhetetlen. Az AC/DC minden másodperce klisé és zseniális, a Throbbing Gristle folyton forradalmi, de hallgathatatlan.

A normák követése és a normák felrúgása mára egyaránt közhellyé vált.

Hímző lányt festett Munkácsy, Csók István, Krusnyák Károly, Glatter Ármin, Pap Emil és még jó sokan. Egymás mellé tettem a Munkácsy-féle Hímző lányt és a Pap Emilt. A Pap Emilé jobb.

Jut eszembe, restaurálás – mert, hát erről kezdtem beszélni. A modern világ sok mindent felszámol. A restaurátor szakmájával is előbb-utóbb baj lesz. Pár száz év múlva a Jackson Pollockon mit restaurálnak? Honnan állapítják meg, hogy hibás vagy ép, esetleg javítani kell-e, és ha igen, hol? És miből állapítják meg, hogy eredeti vagy hamis?

De a susztert is sajnálom. Ha egy kínai tornacsukát elviszek hozzá, vajon elvállalja-e? Mit kezd vele? Hova üti a szeget?

Komoly, tudományos oldalakon látom, hogy a robotikában cél, hogy előbb-utóbb a portás, liftes, sofőr, esetleg orvos szerepét is robot töltse be. És ennek az emberbarát, humanista haladó szelleműek tapsikolnak.

Félek, előbb-utóbb útban leszünk a világnak. Útban lesz az ember. Mert hogy a minőség már régóta útban van, az biztos.