Akkor beszéljünk legalább őszintén a radikalizmusról. Ha már a kukába kerül.

Vona Gábor és tanácsadói hoztak egy lényeges stratégiai döntést az elmúlt időszakban, amit senki sem vett komolyan. Mégpedig, hogy megindulnak a politikai centrum felé.

Egészen eddig a hétig úgy tűnt, mintha a cukiság egy színes mez lenne, egy kommunikációs trükk, amit megkövetel a magyar média rögvalósága, ahol elítélnek mindent, ami radikális és szeretnek mindent, amiben kiskutyák vagy delfinek vannak.

Mára azonban világos, hogy stratégiai irányváltásról van szó. A „vállalhatatlan” alelnökök kiűzésével a párt a nagyobb pálya, a nagyobb lóvé, a jackpot felé fordul.

Egy jópofa, karakán, cuki centrumpártot talán többen támogatnak, talán többen hajlandóak finanszírozni. Talán. Még ha pártszakadás is az ára.

Az elmúlt 25 évben nincs sikeres magyar példa arra, hogy valaki a radikális szélről középre mozogva, önállóan kormányra kerüljön. Máshol is kevés, de koalícióban előfordul. Ettől még sikerülhet. Ami biztos: a korábbi fanok megtartása ilyen helyzetben nem megy, a régiek helyére újak jönnek. Az a kérdés, a művelet egyenlege végül pozitív vagy negatív lesz. Le lehet-e vetkőzni a múltat anélkül, hogy a párt vezetője is lecserélődne. Hiszen a radikális időkben is ő volt a líder. A választó szemszögéből ez azt a kérdést jelenti, hogy most akkor anno hazudott vagy most hazudik? A probléma akkor is fel fog merülni, ha Vona számára ez egy természetes belső evolúció, ha a változás belül magától értetődő. Mert a változás mindig csak bent organikus (már ha valóban az és nem instrumentális politika).

Fontosabb kérdés azonban, hogy mi a baj a radikalizmussal? Mi lett a baj?

Politikai, történelmi kontextusban a radikalizmus előnye és hátránya is ugyanaz: hajlíthatatlan. Mainstream politika soha nem lehet hajlíthatatlan (lehet következetes, de nem lehet hajlíthatatlan). Nehéz időkben, válsághelyzetekben, nagy csalódások idején a radikalizmus támogatottsága nő, mert sokan érzik úgy: fundamentális változások kellenek. A radikálisok pedig hajlíthatatlanok, mennek a falnak, gyökeresen változtatnak, ha kell.

A Jobbik eddig radikális volt, radikalizmust ígért. Lényegében nem tehet róla, hogy a Fidesz jobbról előzte (talán, ha karizmatikusabb politikusai lennének vagy akkor sem). A Fidesz jobbközép párt, de jóval tapasztaltabb. Nehéz időkben ügyesen közelít a radikalizmus felé, igaz csak közelít, soha nem éri el. Gazdasági válság, migrációs válság kezelése – mindkettő a radikalizmusnak kedvez. Elméletben. Mégsem jött össze a Jobbiknak, hogy a vérzivataros időkben valódi váltópárttá nője ki magát. Most, a válságok látszólagos enyhülésével, az esély elszállhat. (Így marad a jól bevált, mérsékeltebb közép.)

Ami biztos, hogy a Fidesz nem radikális. Egy radikális párt nem von vissza semmit, nem köt kompromisszumot, nem enged. Többnyire ez a veszte is, hiszen ami nem hajlik, az törik. Heroikusan törik, de törik. Ilyen a történelem.

A Jobbik kifejezetten népszerű ma még a 30 alatti fiatalok, különösen a fiatal férfiak körében, a közvélemény-kutatások tanúsága szerint. Népszerűbb, mint a Fidesz. De ebben a körben a Halott Pénz, vagy a Punnany is népszerűbb, mint a Fidesz.

Nem tudom őszinte, meglepett tekintettel osztani azt a mainstream nézetet, hogy a 21-ik század európai radikalizmusa rokonságot mutat az 1930-as évek szélsőségeivel, így lényegében a fasizmussal. A történelmi kontextus azóta döntő mértékben megváltozott. A fiatalok ma is dühösek, de nem neonácik. Nem zakóba bújt ördögök. Valóban vannak gyökér antiszemiták és idióták a radikálisok között, de ilyenek mindenhol és mindenkor vannak.

A fiatalok dühének és radikalizmusának tagadása, a klubrádiós nácizás, az egypontnullás antiszemitázás, valójában a probléma elfojtása, negligálása – ráadásul lejárt, 20-ik századi érvkészlettel. Való igaz: a múlt század nagy lyukat ütött Európa történelmébe, akkora lyukat, ami generációkon átívelő félelmet hagy örökül. Ettől azonban nem lesz igazuk azoknak, akik a most fiataljait nácinak, fasiszta szélsőségesnek tartják.

A jelen radikalizmusa a jelen válságainak és megoldatlan problémáinak a terméke, nem a múlt kísértete. Baj van Európával, gáz van Brüsszelben, vállalhatatlanná vált a kékgallérosoktól kemény adófizetői szolidaritást követelő, de amúgy különutas, offshore-os, magángépes elit. Aki a tőkejövedelmek kimenekítésével van elfoglalva, ahelyett, hogy szembenézne a valósággal.

Szar van a levesben. És ez a migrációs válság kezelése kapcsán látszott az Unióban a legplasztikusabban.

A radikalizmus a korszellem része.

De akkor milyen lehet egy radikalizmus nélküli, megfésült, vattacukros, mosolygós, törökgáboros, kiskutyás Jobbik?

Milyen lehet a lényegétől megfosztott párt?

Mint egy csokinyúl, ami belül üres.

Cuki. Tök cuki.