A Pride mozgalmának története a Stonewall-zavargásokkal kezdődött. Csak akkor még nem színes tangás öncélú majomkodásról szólt, amit fegyelmezetten kísérnek az államok rendvédelmi szervei, hanem arról, hogy lehetőség szerint ne verjék össze rendszeresen a buzikat – főleg a hatóságok.

Ja, igen, a politikailag korrekt terminusok helyett használjuk nyugodtan a buzi szót. Nem a Facebookon vagyunk, ahol nem lehet, és azon meg a politikai mozgalmon kívül a buzikat sem érdekli, így nevezzük-e őket. És sajnos mindannyiunknak van rá engedélye.

A buzik jellemzően disszidens szubkultúrában éldegéltek, ennek volt az egyik hátulütője számukra, hogy a hagyományos amerikai modellben ez az éldegélés a legalitás határait súrolta. Csakhogy a Stonewall óta eltelt fél évszázad, és rendesen megfordult a történet körül a világ. A vegzálással szembeni tiltakozás eljutott odáig, hogy ma már kötelező ünnepelni a Pride-ot, sőt minden szexuális kisebbséget. (Kérdés, a buzik többsége vajon örül-e annak, ha olyanokkal teszik őket egy táborba, akik férfiként nőnek, nőként férfinak, helikopternek, nádiposzátának, csillárnak, delfinnek képzelik magukat?) Nemcsak a vegzálás tűnt el, hanem a buzi szubkultúra disszidens mivolta is.

Ha valami teljesen elfogadott, támogatott, sőt kötelezően imádott mozgalom lesz, nehéz is megőrizni a disszidens jellegét. Utóbbinak elengedhetetlen tartozéka, hogy ha nem is a legalitás, de a mainstream kultúra határán helyezkedjen el, vagy ne is legyen annak része. A disszidens éjszakai életből nem sok maradt, helyette a korábbi disszidensek – legalábbis a hivatalos mozgalom szerint – unalmas kispolgári életre vágynak, kertes házra, kutyára, férjre-feleségre, gyerekre. Ha valaki ma disszidens akar lenni, akkor hótziher, hogy nem a Hivatalos Buzi Mozgalomba igyekszik.

A Pride a nyugati liberális demokráciák civil vallási intézménye és ünnepe lett. Aki jót akar, az részt vesz rajta, támogatja, szereti, imádja, reklámozza. Valahogy úgy, ahogy nálunk az előző rendszerben a kötelező vagy kötelezően ajánlott november hetedikei vagy május elsejei felvonulások zajlottak: mindenki tegye tiszteletét, obligát pofavizit, azt a politikust, akit egyszerűen csak nem érdekel, szó nélkül hagyja és nem megy el, megvetés övezi.

Ma már tudjuk, hogy Marx nagyjából mindenben tévedett, így abban is, hogy az alap és felépítmény sémájából levezetett, „a tőke jobboldali/reakciós“ tétel sem igaz. Meg kell nézni, a nagy cégek milyen elánnal folytatják a szivárványos propagandát, teszik kötelezően ajánlottá a részvételt, és tartanak alkalmazottaiknak érzékenyítő tréningeket. A Pride és a szivárványos zászló teljesen kommersszé vált, kiválóan értékesíthető árucikk lett. Amely cégek, nagy nevek, divattervezők stb. nem hajlandóak mellé állni és támogatni, azok lettek a disszidensek.

Nemrég olvastam valahol, hogy magyarországi kávézók, éttermek is arra készülnek, hogy kis szivárványos zászlóval jelzik majd, hogy „befogadó/elfogadó helyek“. Miért, eddig kávézókba, éttermekbe nem tehették be a lábukat buzik? Kikérdezték őket a bejáratnál?

Ha nem, akkor mi szükség van ilyesmire?

Magyarországon ember nem vegzálja a buzikat, nem verik, nem lövöldözik le őket. Ez utóbbiban változás érhető el persze, ha a hivatásos mozgalom a másik fontos ügyben sikereket érne el, vagyis behoznának némi tömeget a Közel-Keletről.

Az az igazság, hogy Magyarországon nemcsak az nem érdekli a kutyát sem, hogy ki buzi és ki nem, de már a Pride sem. Azért megy a teljesen céltalan toporzékolás évről évre a szervezők részéről, hogy legyen-e kordon vagy sem (hol amiatt megy a hiszti, hogy nincs, hol amiatt, hogy van), hogy megpróbálják felkelteni az emberek figyelmét egy tökéletesen eljelentéktelenedő rendezvény iránt, amely már azzal sem tud botrányt kelteni, hogy csúcsra járatja a gusztustalan megjelenést és az öncélú ripacskodást. Disszidens látványterv kispolgári követelésekkel – mely követeléseket csak a Hivatásos Buzi Mozgalom fogalmazza meg, tehát azok, akik érdekeltek a mozgalom életben tartásában. Semmiféle tömeges követelés nincs a buzik részéről sem a „házasságra“, sem a „gyermekvállalásra“ (bár, lássuk be, ez utóbbi önmagában is érdekes lenne). A Hivatásos Buzi Mozgalom csak saját magát képviseli (meg persze az ebből kihozható kiváló bizniszt), még a buzikat sem.

A Pride arra a sorsra jutott, amire minden establishment-körmenet. A komcsik is unottan ültek a pártértekezleten, és maximum kuncogtak egyet a proletárforradalmon. A Pride a tüllszoknyák tengere ellenére is teljesen jelentéktelenné és unalmassá vált, annyira a mainstream civil vallása lett, hogy még a legradikálisabb ellenségeiből is alig tud kicsikarni némi felháborodást.

A Pride egy élőhalott szánalmas végvonaglása. Teljesen szürke, még ha rikító színekkel pingálják is körbe.