Nemrég volt egy hamisítatlan értelmiségi vita a Heti Válasz hasábjain, melynek résztvevője voltam. És mivel az értelmiségi vita legfőbb ismérve az, hogy semmi tétje nincs, így el is engedtem a dolgot. Viszont nem biztos, hogy abból kiderül az, aminek ki kéne derülnie, így akinek a kánikulában jobb dolga nincs – és miért ne lenne? – annak álljon itt egy utószó.

Az értelmiség önhittsége nem új keletű, valójában az európai civilizáció hajnaláig vezethető vissza a gondolat gyökere, ahogy nagyjából minden gondolat gyökere is. Már a nyugati gondolkodás kezdetén megjelent az az elképzelés, hogy a filozófus tudása valamilyen módon különleges erkölcsi minőséget is képvisel, azaz a tudás morálisan is nemesít. A filozófus nem „csak” tudásban, hanem morálisan is fölötte áll a nem filozófusoknak, sőt e morális felsőbbséget épp tudásának köszönheti. Talán ezért is tekinti az értelmiségi a helyes erkölcs kérdését műveltségi vetélkedőnek. Mintha valakinek attól lenne nagyobb esélye helyesen cselekedni, hogy fel tudja mondani álmából felébresztve is a kategorikus imperatívuszt.

Persze mindenkinek szíve joga a filozófus mítoszában hinni, ha éppen az tetszik neki.

Sok tekintetben komoly szerepe van a kereszténység megjelenésének a nyugati civilizációban, és ez a tudáshoz való viszony megítélésében sem kivétel. A keresztények számára ugyanis nem kérdéses, hogy a világ bölcsei balgák (1Kor, 20-25.), és hogy sok esetben a balgák inkább képesek a morálisan helyes cselekvésre, mint az írástudók. Sőt: a bibliai korholás tárgyai épp az írástudók voltak, és nem a balgák vagy a lelki szegények.  

Az emberiség története inkább azt bizonyítja, hogy sokszor a legokosabb, legszofisztikáltabb emberek képesek a legnagyobb őrültségekre. Flaszternyelven: igazán nagy baromságot csak tanult ember mondhat. A totalitárius rezsimeket egytől egyig értelmiségiek találták ki. A mai iszlamista terrorizmust is igyekezték abból megmagyarázni, hogy az a szegény, műveletlen emberek mozgalma, de úgy tűnik, ez sem igaz, az ellenkezője viszont igen.

Egy alföldi vagy egy székely gazdának, de akár egy budapesti boltosnak vagy péknek is nehezebb eladni valamiféle nyakatekert ideológiai világmagyarázatot – ami jó eséllyel köt ki egy totalitárius utópiában, amint a cselekvő politikával érintkezik –, mint egy értelmiséginek. Aki azzal van elfoglalva, hogy eltartsa a családját, hogy rendben tartsa környezetét, annak kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy valami okostojásra figyeljen, aki az „univerzális igazságosságra” vagy bármi hasonlóra emlékezteti. Valójában csak az értelmiségiek hajlamosak arra, hogy szélütött utópiák elkötelezett híveivé szegődjenek, aztán a tehetségesebbje esetleg tömegeket nyer meg magának az ötletéhez. Az ún. „egyszerű emberek”, akik nem kellőképpen tájékozottak, műveltek, racionálisak stb. az értelmiségi szemében alkalmatlanok erre, és általában a megszokottat, a konvenciót követik. Ezért is lesznek megvetés tárgyává az értelmiség szemében, ezért kell őket „osztályöntudatra” ébreszteni, felvilágosítani, ezért álltak szemben a melós rendőrök az elkényeztetett középosztály borjaival 1968-ban.

Talán nem véletlen, hogy minden utópia eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az embert a teljes „közösség” nevelje, ne a család. Ennyiben mind nagyon is logikus. Ezért is vindikálja magának a jogot az értelmiség arra, hogy egy politikai közösség tagjait állandó erkölcsi nevelésben részesítse, és hogy a közösség tagjainak nevében beszéljen morális szócsőként, mintha erre a közösség tagjai felhatalmazták volna.

Sajátos ugyanakkor a polgári értelmiség szerepfelfogása, ugyanis ha a konzervatív gondolkodást komolyan vesszük, akkor konzervatív értelmiségi egyszerűen nem létezik. Sőt: a konzervatív attitűd, identitás épp az értelmiségiekkel szemben fogalmazódott meg. Ez könnyűszerrel kiolvasható az alapító atyának tekintett Edmund Burke főművéből is, aki undorral fordult el a párizsi értelmiségiektől, és maga a mű is az értelmiségi politikafelfogással szemben fogalmazódott meg.

Az „alapító atya” politikus volt, nem pedig értelmiségi. És talán nem véletlen, hogy a konzervatív alapítást még a kánon is egy masszívan értelmiségellenes politikushoz köti. Burke tisztában volt azzal, hogy a hajó egyensúlyban tartása, ami szükségszerűen hol az egyik, hol a másik oldal erősítését jelenti, fontosabb annál, mint hogy az értelmiségi a tükör előtt tetszelegjen az „elvek embereként”, miközben felborítja a hajót.

De ha ő nem volna elég, bármelyik tetszőleges konzervatív szerzőből kiolvasható az elutasítás, a gúny, a távolságtartás az értelmiséggel szemben. A konzervatívok ugyanis a nagy tervekkel, eszmékkel szemben a létező konvenciókat, cselekvési módokat, erkölcsöket, vallást stb. többre értékelik. Tehát épp azokat a dolgokat, amiket az „eszmék emberei” lenéznek.

A polgári értelmiséget azonban aligha kell felvilágosítani konzervatív irodalomból, hiszen azt betéve ismerik. A magyarázat inkább a lélekben keresendő.

A „kritikus polgári értelmiség” világában akad olyan, aki egyszerűen egy politikai fordulat óta abból él, gyakran nem is rosszul, hogy moralizál. Ebben nyilván többszörös önigazolás is van, hiszen a moralizálástól jobban tetszik a tükörben látott kép, a moralizálás maga „közérdekként” jelenik meg a szemük előtt, és a közérdek költséges dolog.

Akadnak aztán olyanok, akiket inkább a figyelem, az elismerés mozgat, nem pedig az anyagi javak, még ha sopánkodnak is az aldis pénztárosok fizetésén. Õk helyet akarnak maguknak a nap alatt, amit meg lehet szerezni innovatív gondolatokkal hosszú idő alatt, vagy viszonylag energiatakarékos módon moralizálással.

És vannak végül azok, akik nem tudják feldolgozni, hogy a politikát egyáltalán nem érdeklik a kiváló ötleteik.

Ezek a kategóriák persze keverednek és egymást is erősítik. Ha az értelmiségi nem tudja elfogadni, hogy nem jelentősebb a véleménye, kritikája bárki másénál, akkor egyenesen úgy gondolja, hogy üldözik. Így lesz egy könyv támogatási ügyéből politikai összeesküvés-elmélet, mintha nem a Vad angyal világát meghazudtoló intrikákról lenne szó.

Az értelmiség azzal vádolja a jelenlegi kormányt, hogy lemondott a polgári Magyarország eszméjéről. Talán igazuk van. Én azonban úgy vélem, hogy míg az „eszméjéről” lemondott, a valóságáról nem. Arról van szó, hogy nem az értelmiségnek tetsző módon kívánja azt megvalósítani. A politika részéről az a fontos felismerés, hogy Soroksár vagy Kőbánya épp olyan fontos, mint Istenhegy és a Törökvész, hogy Mezőtúr épp úgy része a polgári Magyarországnak, mint a XII. kerület. Hogy igenis mindenki lehet polgár anélkül is, hogy elegáns kávézókban folytatna elméleti vitát a morálról.

Polgári ugyanis attól lesz Magyarország, hogy mindenki érzi az előrelépés lehetőségét, hogy egyre inkább önerőből tudja megvalósítani céljait, hogy biztonságban tudhatja a családját, és hogy bárhol éljen is, kitolhatja a babakocsit a játszótérre anélkül, hogy az eldobált tűket kerülgetné, és elmehet anélkül a boltba, hogy háromszor kirabolnák. Szeretne nyaralni menni, lehetőleg anélkül, hogy nagyon matekoznia kéne.

Az ilyen és ehhez hasonló célok értelmiségi szempontból talán túlságosan a Maslow-piramis alján vannak, ezért nem foglalkoznak ezekkel. Ezek valóban nagyon földhözragadt kérdések, leginkább arról szólnak, kinek mennyi marad a zsebében, mekkora adó terheli a munkáját, milyen dolgokhoz fér hozzá stb. Ezért az értelmiségiek inkább ízlésvitát csinálnak a politikából, amely mögött az az egyszerű lelki mozgatórugó rejlik, hogy saját fontosságukat akarják érvényesíteni, ki-ki a saját szempontjai szerint.

A politika szemszögéből a gazda, a szakács, és a pék pont annyira érdemes a „polgár” címre, mint az akadémiai értelmiségi, akár olvasta a Platón-összest, akár nem. A polgári értelmiség egy része ugyanakkor afféle tükör-SZDSZ-es ideológiát fabrikált a polgári Magyarországból, ahol egy kiváltságosokból álló kaszt ítéli meg, ki a polgár, ahogy hajdanán egy kiváltságosokból álló kaszt akarta megítélni, ki eléggé haladó.

A magyar polgároknak nincs szükségük az értelmiség morális útmutatására, azt ugyanis megkapták-megkapják a szüleiktől és a szűkebb közösségüktől. Azzal pedig nem is foglalkoznak, hogy értelmiségiek hogyan barkácsolnak ideológiát a polgári Magyarországból, hogy aztán ahhoz méregessék a létező állapotot. Valamilyen érthetetlen oknál fogva az értelmiség jelzőtől függetlenül mindig az ideológiagyártásnál köt ki, talán épp azért, mert ebben találja meg saját legitimitását.

A helyzet azonban úgy áll, hogy a gazda, a szakács és a pék meg tudja fogalmazni kritikáját, elégedetlenségét az értelmiség segítsége nélkül is, és meg is fogalmazza. És a gazda, a szakács, a pék morális vagy politikai kritikája semmivel sem rosszabb vagy kevesebb, mint az értelmiségié. És valószínűleg ez az a helyzet, ami a legjobban fáj az értelmiségieknek. Nincs szükség rájuk abban a nem létező feladatban, hogy a fentieket polgárokká neveljék.