Olvasom Arany Zsuzsanna róla szóló kiváló könyvében, hogy a Tanácsköztársaság bukása után jobbról és balról egyaránt támadták. A vörös bécsi emigráció úgy érezte, hogy a szabadkőműves és hajdan Károlyihoz felettébb közel álló Kosztolányi elárulta őket, hiszen az Új Nemzedék Pardon rovatában vitriolos írásokat közölt és szerkesztett a baloldali vircsaftról. Leírta szépen, pontosan – és persze nemcsak ő, hanem kollégái is –, hogy miféle örökséget hagytak hátra a népbiztosok, a gyilkos terroristák, a hazug sajtómunkások, az úgynevezett baloldali értelmiség, amely egy perc alatt elpucolt, és ma is elpucol ebből az országból, ha nem az ő ízlésük szerint alakulnak a dolgok. De jobbról is támadták Kosztolányit, nekirugaszkodott például Szabó Dezső, aki maga is szépen együttműködött a bolsevik kultúrpolitikával, de azért kétkulacsosnak, zsidó zsoldban álló írónak ábrázolta írótársát.

Az indokok, amelyek Bangha Béla páter Új Nemzedékébe száműzték Kosztolányit, talán nem is felderíthetetlenek. Sajnos a lehetséges indítékok közül nem mindent szemrevételeztek irodalomtörténészeink, üdítő kivétel ismét Arany Zsuzsanna, akinek egyetlen részlet sem kerülte el a figyelmét. Az általa szállított életrajzi adatokat gondoljuk tovább, amikor – és ezzel már meg is érkezünk a jelenbe – azt állítjuk, hogy ha az embertől elveszik a legfontosabbat, a hazáját, ha elszakítják tőle a családját, akkor elemi erővel törnek fel benne a lényének, az egyéniségének legfontosabb sajátosságai. Akkor púder nélkül ott van előttünk az ember, akinek ha író a mestersége, őszintén le fogja írni nekünk gondolatait, fájdalmát.

Kosztolányi Dezső nem pusztán szabadkai születésű volt, de prózairodalmának fő anyagát a kisvárosi létből, a messze tűnt gyermekkorból, a bácskai tájból merítette. Fontos regényeinek (Aranysárkány, Pacsirta) kimondatlanul is Szabadka a helyszíne, novelláiban, még egyik-másik Esti Kornél-történetben is visszaköszön a „beteg, boros, bús, lomha Bácska”. Ezt a tájat, ezt a népet szakították el tőle, és vele a szülői házat, rokonságát, apját, aki nem tudta és nem akarta az új államnyelven letenni vizsgáit, ezért inkább lemondott iskolaigazgatói állásáról. Amikor a szerb megszállás hírét meghallotta, felesége visszaemlékezése szerint Kosztolányi „napokig nem mozdul ki a házból, égő arccal mered maga elé. Nem akarja hinni, nem akar belenyugodni. Kétségbeesve lázadozik. Fuldoklik a fájdalomtól. Ezekben a napokban új háborúról beszél, és azt mondja, abban ő is részt vesz.” Innen indul Kosztolányi Dezső küzdelme a magyarságért. Addig csak játék az élet, kávéházi mulatság, adomagyártás, szexkörút a cimborákkal, étel-ital, pletyka, ami adódik. Trianonnal azonban teljesen átalakul valami benne. Az Új Nemzedéknél megírja kétségkívül nem a legjobb, de a legigazabb cikkeit, ha kell, még korábbi önmagával szemben is nemzeti álláspontra helyezkedik. Megszerkeszti a Vérző Magyarország című kötetet, amelyet a kormányzónak ajánl, és hosszan elbeszélget az őt fogadó Horthy Miklóssal. Részt vesz az irredenta mozgalomban, és élete utolsó percéig a területek visszafoglalásának pártján áll, még akkor is, ha egy idő után a szomszéd népekkel szükséges kibékülés fontosságát is hangoztatja.

Bajban lesz magyarrá az ember. Amíg nincs tétje a nemzethez kötődésednek, olyan egyszerű minden. Ha azonban elvesztesz mindent, ha kiszorítanak a hazádból és a családodnak idegen katonák parancsolnak, a természetes kötelék, amely már addig is összekapcsolt honfitársaiddal, még erősebbé válik.

Ma is akadnak, akik villás nyelvükkel rágalmak özönét zúdítják a messze távolból az itthon maradottakra. Elgondolkodom, mit tennének válsághelyzetben a még köztünk élő mai Göndör Ferencek és Gábor Andorok? Nem kétséges, hogy ugyanazt, amit kedves elődjeik: holnap Bécsben lennének. Már most készülődnek, pedig semmi más nem történt, mint hogy nemzeti kormány vezeti Magyarországot. A helyzet annyiban kedvezőbb számukra, hogy senki nem fenyegeti őket, háborítatlanul hazudozhatnak, gyűlölködhetnek, hangulatot kelthetnek. És mellesleg gyűlölik mindazokat, akikre szellemi hódoltságuk nem terjed ki, hiszen az ő világukban a közülük származó legutolsó alak is értékesebb, mint tőlünk a legkiválóbb. Ha nem hódolsz, ha felülkerekedik benned a magyarság, akkor úgy járhatsz, mint Kosztolányi. Akkor máig „kisiklásnak” és „vállalhatatlannak” nevezik majd azt az életszakaszodat, munkásságodnak azt a részét, amikor féltő szeretettel, gondoskodással fordultál a hazád felé, és meg akartad óvni a tragédiától.

Legyünk őszinték: kit érdekel? Kosztolányi Dezső ma is Kosztolányi Dezső, hibáival, tévedéseivel, erényeivel együtt a valaha született egyik legeredetibb magyar költő és prózaíró. Közéleti példája is roppant fontos és tanulságos számunkra. Mindent a hazáért, mindent az igazságért: még akkor is, ha kellemetlen, ha nehéz és néha kilátástalan a küzdelem, még akkor is, ha az egzisztenciádat, a jövődet teszed kockára. Erkölcsben nincs alku, a hazádért mindig bátran ki kell állnod.

Mint például Kosztolányi. Aki 1920-ban így vélekedett az akkori kultúrharcról, és akinek tanúságtétele – sajnos – ma is aktuális.

„A kultúra ténylegesen ma is a magyarságé, mely éhezik és le van rongyolódva s nem a hivatalt, hanem a hivatást, nem hasznot és szerepet, hanem a célt, a tudást, az igazságot és szépséget szereti, azé az arisztokratikus fajtáé, mely a szemlélődést akarja, azé a »megváltott« kereszténységé, mely nem lohol tízszobás lakások és bankigazgatói milliók után s az életét szolgálatnak tekinti.”