Először is egy rendes, jól felkészített ügynök nem számol be arról, hogy éppen jelentést tett a tartótisztjénél külföldön, mint ahogy ez a két paradicsommadár tette. Másrészt tartunk attól is, hogy nem véletlenül csak a látogatóközpontba hívták őket, hadd érezzék magukat fontosnak.

Láttátok rajtuk a helyes kis névtáblát? „Szia, Peti/Zoli vagyok“? Még jó, hogy csörgősipkát nem kaptak.

(Bár ezt sem tudhatjuk, talán csak a közös fotóra váltak meg tőle, és a rendkívül bizalmas, szigorúan titkos tárgyalás – amiről persze beszámoltak az ország népének és a világ közvéleményének – során az amerikai külügy pedagógus részlege kötelezővé tette számukra a viselését.)

Eddig persze nem tudtuk, hogy kisegítő részleg is van a szellemi kihívásokkal küszködők ellátása érdekében az amerikai külügyben, de talán ez még az Obama-éra mélybalos maradványa.

Külön aktájuk persze bizonyosan van. Az áll rajta, hogy Operation Re-Tard. Legalábbis erre módosították az ügy nevét, amikor rájöttek, mekkora hibát követtek el.

Az nem egy új jelenség, hogy rezsimek – különösen a nagyobbak, akik befolyásolnak, olykor megszállnak más országokat – mindenütt ledobnak néhány ejtőernyőst, akiket a megfelelő időben aktiválnak. Néha nem is csinálnak titkot ebből, és politikai szereplőket nyilván nem felolvasóestekre szállítanak az Egyesült Államokba a megfelelő szervek, amihez jár a napi steak- és lazacadag is.

Vagy valaki elhiszi még, hogy Vlagyimir Iljics Uljanov puszta kalandvágyból hagyta ott a svájci kávézókat a szar dadaista költeményeivel együtt, hogy Oroszországban purparlét csináljon? Esetleg a nemrég a sajátjainál hosszas Canossát járó Bernard-Henri Lévy véletlenül pattant a helyszínre az arab tavasz környékén?

Csakhogy ezek a kiképzések/elhelyezések elég nagy szórással működnek, és ahogy a befektetők többsége is, a megbízók tudják, hogy legalább az esetek 20 százalékában mellényúlnak.

Bond és Bonder esetében valami ilyesmiről lehet szó. Ők reprezentánsai a 20 százaléknak a magyar műveleti területen.

Lenin azért kicsit hatékonyabb volt.

A mostani önleleplezés ékes példája annak, hogy a deep state méltán tisztelt munkatársai a progresszív korszakban legalább egy kifestőkönyvvel ellenőrizhették volna jövőbeni megbízottaik képességeit, mielőtt kidobják őket a terepre.

Így hát kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy az előcsarnok képeit és prospektusait nézegető látogatók mégsem olyan fontosak még a deep state számára sem, mint ahogy ők azt – a debilitás határait súroló módon – megpróbálták magukról elhitetni. Ennyire még a progresszív deep state se lehet hülye.

Ellenkező esetben mégis azok, és teljesen habókra égettek el egy csomó dollárt, még ha a komoly küldetések szempontjából ez el is törpül.