Piszkostizenkettő

A biztonságban élés elkényelmesíti az embert. És amellett, hogy elkényelmesíti, elzárja a valóságtól, a realitástól is.

A bíróság – egyelőre nem jogerősen – elítélte Tóta W. Árpád publicistát emberi méltóságot sértő kijelentéseiért. De van-e okunk örülni?

Régóta figyelem. Mindig a templom körül ődöng. Már napközben felbukkan, fel-alá járkál a faluban, de sohasem távolodik el a főtértől. Tiszta, rendezett a ruhája, mintha örökké ünnepelne. Leszegett fejjel jár, csak ritkán villan elő a szeme, olyankor sem keresi a kontaktust. Talán megtanulta, hogy nem jó más szemébe nézni, talán csak feleslegesnek érzi, hogy belefúrja tekintetét a szembejövőbe.

A közhelyekkel az a gond, hogy sokszor tökéletesen fedik az igazságot, nehéz keresni ezeknél jobb, pontosabb kifejezést. Ráadásul először nem is volt közhely. Aztán állandósult szókapcsolattá válik, helyettesíti a nyelvi és a tényleges gondolkodást, majd egy idő után már nem jelent semmit.

Brüsszel számos olyan jelet mutat ma, mint amelyek a végóráit élő Bizánci Birodalmat jellemezték. Az elvtelen politikai alkuk, a hedonista és korrupt elit, a túlburjánzó bürokrácia, a pazarló közpénzfelhasználás és a gátlástalan hatalomgyakorlás államának jelképeként rögzült az egyetemes történelmi emlékezetben az a Bizánc, amelynek a történelmi példája nem lenne szabad, hogy megismétlődjön a XXI. század Európai Uniójában.

Ahogyan az a Századvég tegnapi konferenciáján is felvetődött, az Európai Bizottság elnöki posztjára, vagyis Európai Unió központi javaslattevő-végrehajtó intézményének vezetőjévé történő megválasztás fél évtizedre vagy akár tovább is eldöntheti az integrációs közösség politikai sorsát.

Minden hanyatló civilizáció barbár, állati ösztönként látja a szapora gyermekáldást. Mi is így gondolunk a harmadik világra, idegenkedve figyeljük a szaporodó, sokasodó tömeget. Pedig nem az a baj, hogy ők sok gyereket csinálnak, hanem az, hogy mi nem tesszük ugyanezt.

Az európai parlamenti választás szerintem több szempontból is tanulságos volt, de számomra a legfontosabb konklúzió a következő: az önfeladás soha nem marad büntetlen.

Ha az ember megnézi a jelöltek vitáját, az az érzése támad, hogy egy sztereotipikus amerikai szépségkirálynő-választáson van – csak épp a versenyzők nem rendelkeznek az utóbbin résztvevők esztétikai előnyével.

Történetek a Keskeny Károly ciklusból – A kultúrrendőr – Pozsonyi (b)irodalma 16.

Illegális migránsok, semmi joguk Európában maradni, de követelik, hogy mégis maradhassanak. Van, amikor a leghíresebb párizsi színházba akarnak betörni, máskor meg elfoglalják a repülőteret.

A Marx csodálatától (is) megrészegült Juncker & Co. a baloldallal egyetemben új társadalomról és új proletariátusról ábrándozik.

Hétvégén hatalmas léptekkel haladt előre a reakció felszámolásának ügye.

Még alig hagyott alább az ostoba balliberális provokáció, hogy a nemzeti érzelmű Louis De Funes-ről ne legyen megemlékezés a párizsi Filmmúzeumban, megtalálták legújabb ellenségüket: Alain Delont.

Ez a petíciósdi egyes-egyedül a Blanka-klónok problémája. Tényleg, vajon ő aláírta már?

Avagy Marky Mark és Kész Zotya Kalandjai a Zállamokban. (Az alábbi gondolatmenet természetesen pusztán feltételezéseken alapul, és csak a történet koherenciája kedvéért feltételezzük, hogy főhősei ilyesfajta tevékenységet végeztek – mint az a történetben elrejtett finom iróniából ki fog derülni, ehhez nincsenek a szükséges képességek birtokában.)

Ezerszáz esztendeje élünk a Kárpát-medencében, és már századokkal azelőtt is önálló arcunk, nevünk, akaratunk volt. Mi magunk vagyunk Európa.

Jól látható, hogy a jelenlegi igazságügyi vezetés határozottan arra törekszik, hogy a kiemelt büntetőügyekben tisztán lásson a közvélemény.

Hogy miért hajtogatom ennyire, hogy támadás? Mert május másodika óta egy sajátos közmegegyezés szerint tilos ezt mondani.