A két, török felmenőkkel rendelkező német válogatott labdarúgó, Mesut Özil és Ilkay Gündogan körül az Erdogannal való londoni találkozásuk óta forrnak az indulatok Németországban.

Nem hiába, hiszen Özilék lépése több szempontból is károsnak nevezhető, ha a német-török kapcsolatok történelmi mélységekbe zuhanásáról, a Németországban élő török közösség „integrációjáról”, vagy éppen az időzítésről beszélünk. Történetesen arról, hogy mindez a török választások és a labdarúgó-világbajnokság előtt robbant ki.

A német szurkolók indulata tehát jogos. Lojalitást sértettek. Számukra Erdogan sikere fontosabb volt, mint a nemzeti csapatuk egysége.

Bárhogy is nézzük, Mesut Özil – Gündogannal egyetemben – szinte mindent Németországnak köszönhet. Annak az országnak, amely egykor befogadta nagyszüleiket, majd később lehetőséget biztosított számukra, hogy kiemelkedjenek a török munkásosztály soraiból. Hogy ezt éveken át gólokkal, jó játékkal hálálják meg, talán el is várható.

Senki sem szegezett ugyanis pisztolyt a fejükhöz, hogy a török helyett a német válogatottat válasszák. Jól felfogott érdekük azonban mégiscsak ezt diktálta.

A szívük helyett az eszükre hallgattak.

Gondoljunk csak Özil eddigi karrierjére. Török válogatottként – a képességei ellenére – talán sosem játszhatott volna a Real Madrid színeiben, sosem rendelkezhetett volna ekkora reklám- és átigazolási értékkel, világbajnoki cím helyett pedig már annak is örülhetett volna, ha olykor részt vehet egy-egy nemzetközi tornán.

Mesut Özil így nemcsak jó németnek, de jó töröknek sem nevezhető.

Amikor a nemzeti színekről kellett végleges döntést hoznia, akkor bizony a pénzt és a karriert, azaz Németországot választotta. Amikor pedig mindez már megadatott, talán megbánta.

Döntése, miszerint nem húzza többé magára „hazája” válogatottjának mezét, sokakból örömöt, míg másokból felháborodást váltott ki. Egy azonban biztos: Özil döntése nem marad következmények nélkül.

A jövőben vélhetően egyre több Németországban pallérozódó, török származású labdarúgó fogja a karrierje szempontjából a nehezebb utat választani, ezáltal pedig a német klubok és a szövetség számára is felmerül majd a kérdés: kibe is érdemes nagyobb energiát fektetni hosszú távon? A német, vagy az adott esetben tehetségesebb török gyerekbe?

Ez a probléma – az integráció kudarca nyomán – természetesen nemcsak Németországban, hanem számos más nyugat-európai országban is felütheti fejét, gondoljunk csak a svájci albánokra, akik ugyancsak lojalitást sértettek.

Talán egyszer oda is elérkezünk, hogy minden visszarendeződik a maga természetes medrébe: ha egy nemzetről van szó, hallgassunk a szívünkre.