Ági, Benő, Peti és Laci egy problémás gyerekekkel foglalkozó oviba jártak. Probléma többnyire nem volt velük, mert ugyan nem tettek hozzá sokat a mindennapi tevékenységhez, viszont el se vettek belőle semmit. (Benő például egész napokat töltött a tükör előtt orrtúrás közben.) Maximum idegesítettek mindenkit maguk körül, de az emberek többsége már megszokta őket.

Ám Ági, Benő, Peti és Laci megunták azt az állapotot, hogy senki nem figyel rájuk, így hisztériázásba kezdtek. (Az óvoda független krónikásai ezt később obstrukciónak és forradalomnak nevezték el.) Bármire képesek voltak, hogy az emberek, és főleg Viktor, az óvó bácsi felfigyeljen rájuk. Ági sípolni kezdett, Laci kereplőzni, Peti pedig nem akart kiszállni az óvó bácsi foteljéből. Mindeközben Benő egy percre sem hagyta nyugton az óvó bácsit, állandóan mutogatta neki, hogy éppen mit bányászott ki.

A nagy zaj vonzotta a tömeget, ám itt tömeg nem volt a láthatáron, csak néhány bölcsődés, akik szerettek volna a nagyokkal játszani, de még nem voltak elég idősek az ovihoz. Õk rendre bámultak be az ablakon, és nézték, mit csinál Ági, Benő, Peti és Laci. Az ő tevékenységükön felbátorodva Andris és Tomi a kinti homokozóban fárasztottak mindenkit azzal, hogyan tudják lerombolni a várakat. A felnőttek egykedvűen meredtek újságjaikba, csak néha porolták le a nadrágjukat, amikor Andris és Tomi éppen homokszórással akartak reflektorfénybe kerülni.

Viktor, az óvó bácsi sokat látott, tapasztalt ember volt és birkatürelemmel tűrte Ági, Benő, Peti és Laci sajátos műsorszámát. Szája szélén apró mosollyal nyugtázta, hogy a gyerekek bizony ilyenek, ezek se voltak hajlandóak már hetek óta rendeltetésszerűen használni a délutáni alvás időszakát, állandóan csokival tömik magukat, hiperaktívak lettek (kivéve Ákit, aki valami másból ehetett sokat, mert állandóan le van szedálva, olyan, mintha mindig aludni készülne). Andris és Tomi kint előadott műsorszámát észre sem vette, pedig Andris legalább annyira kinézte magának Viktor bácsi foteljét, mint Peti.

Az óvoda személyzete már rendre akarta inteni a kis gézengúzokat, mert az agyukra mentek, de Viktor bácsi csitította őket. Közben elvégezte teendőit, kitakarította az ovit és még néhány fejezet elolvasására is jutott ideje – mintha nem is hallaná azt a fülsiketítő zajt, amit a gyerekzsivaj csinált ebben a problémás gyerekekkel foglalkozó óvodában.

Viktor bácsi egyszerűen értett a gyerekekhez. Született tehetsége is volt hozzá, de tanulta is. Tudta, hogy hiába minden figyelemfelkeltő gyerekhiszti, minden zajongás, holnap úgyis újra be kell jönniük az óvodába, és úgyis ő marad az óvó bácsi.

Arról nem is beszélve, hogy szentül hitt az emberek jóravalóságában. Tudta, hogy a kis gézengúzok is fel fognak nőni, meg fognak nyugodni, és tisztában lesznek majd azzal, hol a helyük a világban.