– Amikor reggel vittem ki a szemetet – mesélte Keskeny Károly –, észrevettem, hogy ismeretlen emberek feltúrták a ház előtti járdát.

Mindenféle földkupacok és betondarabok hevertek szanaszét. A kis virágágyást is, amelyben épp virágzott a jácint, eltüntették, s most egy ronda és ormótlan gépezet trónolt pöffeszkedve a helyén, mint holmi győztes vadkan.

Fölszaladt bennem a pumpa.

Levettem a tűzről a kislábast, amiben a tejet melegítettem, s leszaladtam a ház elé.

Odalent két gyanús alakot pillantottam meg, s az egyikük épp azzal foglalatoskodott, hogy valami furcsa készülékkel – éktelen zajt csapva ezáltal –, darabokra szaggatta a járda még épségben maradt felületét.

Ez már sok volt nekem.

– Azonnal hagyja abba ezt a ricsajozást! – léptem oda hozzá.

Ő egy pillanatra abbahagyta a zajkeltést, és csodálkozva rám emelte a tekintetét, mint aki nem érti, voltaképp miről is van szó. Pár másodpercig szemeztünk, majd unottan elfordította a fejét, s újra beindította a gépet.

Ezt a pimaszság még külön felháborított.

– Mit csinál itt fiatalember? – szóltam ellentmondást nem tűrő hangon – Elment a józan esze? Tudja maga azt, hogy hány óra? Miért nem hagyja pihenni a környék lakóit? És egyáltalán, miért csúfítja el a békés utcaképet?

A két alak egymásra nézett, s az egyikük valami olyasmit motyogott, hogy itt valami félreértés van, ők tudniillik épp az úttestet javítják.

- Az úttestet javítják? – vontam föl a szemöldököm. – Minek azt megjavítani?

A két ismeretlen ismét egymásra nézett, majd az egyik félvállról odavetette, hogy ha az úttest tönkremegy, akkor nincs mese, azt bizony ki kell javítani.

Vettem egy mély lélegzetet, mert azt hittem felrobbanok.

– Na, ide figyeljen fiatalember! Az ilyenek miatt, mint maga – böktem vádlón a mellkasa felé – vannak a katasztrófák. Látta, most legutóbb is mi volt keleten azzal a szökőárral? Odament az a sok turista, meghalt, aztán még macera is volt a hazaszállításukkal. Míg, ha maradt volna mindenki a fenekén, most mennyivel kevesebb lenne a gond. Egyébként is, minek elmenni máshová, mint ahol az ember éppen van? Kész értelmetlenség! Mert mégis mit lát ott, ahová megy? Embereket. S az emberek milyenek? Önzők, ostobák, hiúk és kicsinyesek. Éppen úgy, mint ott, ahol éppen van. Ezért felesleges mászkálni.

Mit mond? Épületek? Az épületek mulandó dolgok. Az első földrengés vagy szökőár elviszi őket. Minden épület az emberi mulandóság szánalmas emlékműve csupán. Egytől egyig reménytelen kísérlet az örökkévalóság megmarkolására. Az építészet nem más, mint egy ősi vágy, egy ősi akarat, egy ősi emberi nekigyürkőzés, az idő ellen indított háború vereségének gránittömbje. Egyedül Isten örök fiatal barátom, ezt jól jegyezze meg.

A távolabb álló alak erre mondani akart valamit, de leintettem.

– Utak! Közlekedés! Felesleges dolgok. Különben is. A repülőgép lezuhanhat. A hajók elsüllyednek. A vonat kisiklik. Egy jó karosszék biztonságosabb bármelyiknél. Egy jó karosszék nem kap léket, ezt higgye el nekem. Nézzen például rám! – ütöttem a mellemre. – Én az elmúlt öt évben nem mentem arrébb tíz kilométert. Minek? Ott is elegem van mindenkiből, ahol éppen vagyok. Minek újabb kínos élményeket elraktározni? Úgyhogy – zártam le végül a mondandómat – fejezze be ezt a ricsajt, és hagyja pihenni az embereket.

Azzal sarkon fordultam, s indultam haza, szívemben némi aggodalommal, mert a tej azóta már egész biztos kihűlt.