Az emberek néha ízléstelenek, közönségesen fogalmaznak, vad durvaságok hangzanak el a szájukból. Ez engem mindig elkeseredéssel tölt el, s ezért ahol csak tudok, őrségben állok és igyekszem a közönségességet kiiktatni a köznapi beszédből. 

Mert a közönséges szó eldurvítja a lelket, a békétlenség forrása.

A minap a villamoson az utastársának egy sovány, kalapos úr például ezt mondta: 

— A Havas Henrik az kérem egy gennycsomó. Egy mocskos patkány! Egy gané! Ahogy kitátja azt a flegma pofáját, a bele is kifordul tőle az embernek. Komolyan mondom, néha öklendezem.

Letettem kezemből az újságot és keresztülfurakodtam a tömegen.

— Ez illetlen beszéd, kérem – kocogtattam meg a vállát. – Kultúrember ilyet nem mond! „Mocskos patkány” – csóváltam meg a fejem szemrehányóan. – Ne haragudjon uram, de ez nem hangzik túl szépen. „Kifogásolható tisztaságú rágcsáló." Ez már mindjárt más. Ezt kéne Önnek mondania. De mondhatja például ezt is: „Szőrös kis állatka, kinek bundája a használatban bepiszkolódott.” Ez emberibb és kedvesebb a fülnek. És – bár igazán nem akarom kijavítgatni, meg a kákán is csomót keresés idegesítő szokása is távol álljon tőlem – ez a „flegma pofája” kitétel, hát tudja, ez sem hangzott valami elegánsan, nem beszélve arról a szörnyűségről, hogy „gané”. Higgye el barátom – csóváltam meg ismét a fejem – ez durva. Mondja például a következőt: „túl nyugodt arckifejezésű”, illetve „az anyagcsere során felhalmozódott salakanyag”. Ízlelgesse! – biztattam. – Csak bátran! Mondja csak utánam! Ugye, mily szép? Ugye, mily csengő és üde? Az Ön által kiejtett mondat tehát helyesen így hangzik: „A Havas Henrik az egy hatalmas adag, felhalmozódott sebváladék. Egy szőrös kis állatka, kinek bundája a használatban bepiszkolódott. A Havas Henrik nem más, mint az anyagcsere során felhalmozódott salakanyag, s ahogy verbális kommunikációba kezd azzal a túl nyugodt arckifejezésű ábrázatával, hát az emésztőrendszere is túlcsordul az embernek. Komolyan mondom, rögvest felszínre hozom a tápcsatornámba került, megemésztetlen napi szénhidrátmennyiségemet.” Ugye, hogy mindjárt más?

Azzal udvariasan megemeltem a kalapom, s leszálltam a járműről.

Kész szerencse, hogy léteznek még a nyelvnek és a tiszta, világos beszédnek oly állhatatos, lelkes őrzői, mint én.

Nem is tudom, mi lenne nélkülünk.

(A borítókép a szerző munkája.)